Június hónap folyamán Homa Ildikó SSS, a Szociális Testvérek Társaságának romániai kerületi elöljárója részt vett egy Tanzániában megrendezett konferencián. Közösségében az a szokás, ha valaki részese egy nemzetközi útnak, tapasztalatát megosztja a többiekkel is, akiknek nem volt lehetősége részt venni benne. A Vasárnap felkérésére az olvasókkal is megosztotta élményeit és reflexióit az újság hasábjain. A személyes beszámoló az alábbiakban olvasható.
Sosem voltam még az afrikai kontinensen, és őszintén megvallva nemigen vonzott. Voltam már Dél-Amerikában, Amerikában, Ázsiában, de Földünknek ez a része teljesen ismeretlen volt számomra. Minden útnak, utazásnak viszont csak akkor van értelme, ha másképpen térünk vissza, mint ahogy elmentünk. Hazatérve több kérdés fogalmazódott meg bennem, amelyek imáimnak, reflexióimnak alapja lett a későbbiekben.
Amikor az Addis Ababa-i reptéren a gépünk leszállt, úgy éreztem, az európaiságom sztereotípiájának buborékja szétpukkant. Ha csak a saját kultúránkat tapasztaljuk, és nincs lehetőségünk „világot látni” a saját szemünkkel, könnyen beleragadunk a saját perspektívánkba. Ez volt az első felismerésem, ami mellbe vágott. Az európaiságom fontos része az identitásomnak, de nem ragadhatok bele, hiszen a legmélyebb identitásunk az emberségünk, teremtményi, testvéri mivoltunk. Anekdotikus, de mélyen igaz történetet őrzünk közösségünkben ezzel kapcsolatban. Nikoletta testvért, a későbbi kubai kerület alapítóját, aki előbb nem akart ott maradni, és ezért számos természeti katasztrófát és egyéb érvet sorolt fel távozása érdekében az elöljárójának, Margit testvér megkérdezte, hogy élnek-e emberek Kubában? Ahol emberek élnek, ott én is élhetek közöttük – hangzott a válasz.
Projektek a Hilton Alapítvány támogatásával
A konferencia résztvevői olyan szerzetesnők voltak, akiknek projektjei, intézményei a Hilton Alapítvány támogatásában részesültek. A Conrad N. Hilton Foundation a Hilton szállodalánc alapítója, Conrad N. Hilton által 1944-ben létrehozott amerikai jótékonysági alapítvány. Célja a szegénységben és hátrányos helyzetben élő emberek életminőségének javítása világszerte. A katolikus nővérek szolgálatának támogatása mellett az alapítvány célul tűzi ki a kisgyermekkori fejlődés elősegítését, a menekültek támogatását, a biztonságos ivóvízhez való hozzáférést, a hajléktalanság csökkentését és a nehéz helyzetű fiatalok támogatását. A Hilton Alapítvány a világ egyik legjelentősebb magánfilantróp szervezete: fennállása óta több mint 3,6 milliárd dollár támogatást ítélt oda nonprofit szervezeteknek, és évente a Hilton Humanitarian Prize díjjal is elismeri a kiemelkedő humanitárius munkát végző szervezeteket. A szervezet évtizedek óta jelentős programokkal és pályázati forrásokkal támogatja a katolikus szerzetesnővérek oktatási, egészségügyi, szociális és közösségfejlesztő munkáját direkt módon, vagy úgy, hogy a nővérek képzését támogatja. A konferencián részt vevő nővérek a kontinens különböző országaiból érkeztek. Látva őket tudatosult bennem, hogy milyen óriási Afrika, és milyen kicsi hozzá képest Európa. A vatikáni vendégek mellett az európai kontinenst hárman képviseltük, Knáb Judit, CJ nővérrel Magyarországról és Renata Jamborova, SSS testvérrel Szlovákiából. Nincsenek véletlenek, és a Gondviselés nagyszerűen rendezi utunkat. Ezt éljük mindannyian, néha tudatosan, néha kevésbé tudatosan. De mindannyian eszközei lehetünk Isten gondviselő tervének. Több mint húsz éve szolgálom a hazai szerzeteseket a Romániai Rendfőnöki Konferencia keretén belül, keresve, hogy mi az, ami azokat segítheti, akik másoknak segítenek. Képzésre mindig szükség van, de anyagi erőforrás nem mindig jut erre. Főleg a pandémia után, de már azt megelőzően is, az új hivatások számának csökkenésével és a szerzetesek életkorának növekedésével egyre inkább kérdéssé vált, hogy miképpen lehet biztosítani a korábbi rendközi képzési programok szervezését. A közös képzés nagyon fontos – pont most, amikor azt éljük meg, hogy sok minden szétesik, társadalmi, gazdasági, egyházi, politikai szinten… Amikor mintha mindenki „privatizálódni” akarna, nagyon fontos, hogy az egység útját járjuk. Erre mutat példát a Hilton Alapítvány is, amikor annyi jó embert összekapcsol, hogy együtt haladjanak az úton. Három évvel ezelőtt a Hilton Alapítvány elnöke, Jane Wakahiu, LSOSF nővér meghívott egy beszélgetésre, és azt kérte, szervezzem össze a szomszédos országokat egy közös képzési projektbe. Felelősséget vállaltam ezért, és nagyon hálás vagyok a sok életért, ami ebből a partnerségi kapcsolatból született.
Ha találkozol, felelősséget vállalsz
A tanzániai konferencia nyitóbeszédében Jane nővér tolmácsolásában ez hangzott el: „if you encounter, you engage”. Mélyen megrázott ez a kijelentés és további kérdésekhez vezetett, amelyeket mi is feltehetünk önmagunknak. Vajon tényleg találkozunk a valósággal, vagy csak annak reprezentációjával? Vajon tényleg megérint? Hol látszik ez a társadalmi és közösségi felelősségvállalásomban? A világ gyorsan halad, és ehhez a gyorsasághoz fel kell zárkózni. Csodálatra méltó, ahogy Jane nővér, az alapítvány elnöke nyolc év alatt egy óriási támogató rendszert és közösséget épített ki az afrikai nővérekkel. Jó volt látni, ahogyan bátorít mindenkit, hogy merjen nagyot álmodni!
Tanzánia arcaira tekintve: a konkrét problémákkal kell foglalkozni
A konferencia megkezdése előtt alkalmunk volt az utcára is kimenni, megtapasztalni közelebbről, hogy mit jelent a tanzániai élet. Az esti séta alatt kuriózumnak számítottunk, hiszen nem sok fehér ember járkál gyalog az utcán, ráadásul az óceán mentén lévő halpiac nem éppen a legrendezettebb és legtisztább része a partnak. Az „idegenvezetőnk”, egy 28 éves férfi, aki elvitt minket egy rövid városnézésre, mesélt Tanzániáról, arról, hogy a németek számára, akik az első kolonizálók voltak, nem volt fontos az afrikai nép oktatása, ők inkább erőszakkal kormányoztak. A briteknek más politikájuk volt, ők tanítani kezdték és a saját „képükre” kezdték el formálni a népet. Azt gondolom, fontos feltenni önmagunknak a kérdést ennek kapcsán: hogyan lehet evangéliumot hirdetni, „lelket menteni” úgy, hogy az ne manipuláció legyen? Különösen is aktuális ez a kérdés, hiszen a kereszténység, a keresztény hit instrumentalizációja ismét felerősödött. A konferencia során egy Amerikában élő, de Afrikából elszármazott nővérrel találkoztam és beszélgettem arról, hogy mivel foglalkozik. Afrikai nővéreknek tart képzéseket, amelyek az afrikai identitás és értékek megerősítését célozzák. Amellett, hogy nagyon fontos, hogy úgymond „saját” teológiánk legyen, hallva őt, megfogalmaztam magamnak azt a kérdést, hogy vajon kell-e nekünk exportálnunk a saját „kulturális harcainkat”? Mire gondolok itt? Például a konzervatív/fundamentalista-liberális polarizálódásra. Jó lenne megtalálni a sajátos erdélyi teológiai perspektívánkat. Vallásos kiadványok és az egyházi média kapcsán is jó elgondolkodni, mert ugyanaz a kérdés: mit exportálunk? Az evangéliumot hirdetjük-e? Mi a cél? Növekedésre akarjuk ösztönözni Isten népét és önmagunkat, vagy végig nem gondolt vitáinkat, elgondolásainkat „koraszülöttként” kitesszük a nyilvános porondra? A tanzániai nép nagy része szegénységben él, a statisztika szerint a népesség 40%-a extrém szegénységben, 68%-a pedig a nemzetközi szegénységi küszöb alatt (4,20 USD/nap). A sok hivatás nyilván ezzel is összefüggésben van, nővérnek lenni egy társadalmi státust és anyagi biztonságot jelent, de természetesen nem zárjuk ki az isteni hívást sem. Az afroamerikai nővérrel beszélgetve az fogalmazódott meg bennem, hogy nagyon érzékeny ez a téma, és nem lenne jó rekonstruálni a brit modellt. A népet kevésbé érdeklik a mi teológiai és egyéb vitáink, nekik konkrét problémáik vannak. Az idegenvezetőnk elmondta, hogy a szülei már meghaltak negyven- és ötvenévesen, mert a hatvan évet megérni Tanzániában már ritkaság. A népesség nagy része 25 év alatt van, és ez munkahelyhiányt is jelent. Sokan dolgoznak feketén (utcai árusok, motorosok, kis vállalkozásokat vezetnek), nincs egészségügyi biztosításuk, lakhatásuk megoldatlan. Az idegenvezetőnknek már két gyereke van (öt- és kétévesek), és az alkalmi idegenvezetésből élnek. Elvitt minket egy városrészbe, hogy lássuk, hogyan él a tanzániai átlagember.
Az egyház egyetemessége helyben is kitapintható
A közelben lévő templom magán viseli a globalizációs jegyeket: karácsonyi villogó kislámpák a Jézus-szobron és az oltár előtt. Részt vettünk a templomban is hétköznapi szentmisén, és a konferencia keretén belül tartott ünnepi szentmiséken is. A közösségi létmód nagyon fontos az afrikai kultúrában, és a szentmisében való közös éneklésben ez megjelenik, a szentmise előtt kiosztják a hangszereket (csörgők, dobok). Az ünnepi szentmisén a kórus hagyományos klasszikus dallamú énekeket énekelt a megfelelő helyeken, illetve a hagyományost kiegészítette a saját dallamvilággal. Az fogalmazódott meg bennem, hogy mennyire örülök, hogy katolikus vagyok, mert mindenhol egyértelműen felismerhető, hogy az a mód, ahogyan a liturgiában részt veszünk, egyetemes, és az egyetemes egyház a saját népi kultúrájában megmaradva válik egyetemessé. Nem kell nekünk összevegyíteni a kulturális elemeket, mert akkor már felismerhetetlenné válik. A dob, a csörgő és egyéb tökéletes a maga kultúrájában, de onnan kiszakítva pont így néz ki, mint a Dar es Salaam-i templomban a Jézus-szoborra akasztott kék színű karácsonyi villogó lámpa a 30 fokos hőségben. Fantasztikusan jó érzés volt nyitottnak lenni a világ eme részére, próbálni látni és érteni egy másik kultúrát. Mert pont olyan „nem egyetemességet szolgáló” magatartás a saját kultúrába való bezáródás, bezárkózás is.
A szinodalitás a megértés és a megtérés útja
A konferencia egyik témája az emberi méltóság kérdése volt, Hans Zollner SJ atya volt az egyik meghívott, a szerzetesi dikasztériumtól pedig Aitor Jimenez Echave CMF atya, aki arra is rávilágított, hogy nem minden, amit abúzusnak címkéznek, az is. Akit megvádolnak abúzussal, az viseli a következményeit, aki pedig jogtalanul vádol, az úgymond „büntetlenül” elsétál. Nagyon könnyű manapság az „abuzáló” kategóriába sorolni azokat az embereket, akiknek a véleményével vagy eljárásmódjaival nem értünk egyet. Ne essünk az egyházi hatalom dekonstruálásának kelepcéjébe. Sem az egyház, sem a szerzetesi közösség nem demokratikus fórumok, hanem szinodálisak. Vagyis arra kötelezzük magunkat, hogy meghallgatjuk a másikat, és ez a meghallgatás töredékes, nem mindig sikerül. De nemcsak a meghallgatóé a felelősség, aki történetesen egyházi hatalommal rendelkezik, hanem a másik félé is. A meghallgatás visszafele is kötelez. A mi dolgunk pedig nem az ítélkezés, amikor ez a meghallgatás vagy a határok tiszteletben tartása nem sikerül, hanem a megtérés – ezt hangsúlyozta Zollner atya is. Jó lenne, ha a szinodalitás nem válna divatszóvá, és annak igazi értelmét felfedeznénk. A szinodális folyamat annak a tiszteletnek a kifejeződése, hogy mindenki a saját (papi, laikusi, szerzetesi) szerepében marad, és abban a szerepben építi Isten országát.
A női szerep helyett: női perspektíva
A konferencia meghívottja volt Alessandra Smerilli FMA nővér, akit XIV. Leó pápa később az Átfogó Emberi Fejlődés Előmozdításáért felelős Dikasztérium prefektusává nevezett ki. Tőle hallottam egy nagyon elgondolkodtató mondatot: nem a nő szerepéről kell beszélnünk, hanem a női perspektíváról. Egy közös látásmódra van szükség, amelyet a női és a férfiperspektíva együttesen hozhat létre. Nagyon jó volt látni az afrikai nővéreket – kb. 115 résztvevő volt, és még 20 nővér online, akik az ebola miatt nem tudtak eljönni –, amint szívvel-lékekkel a népükért, a kontinensükért felelősséget vállalnak együtt is. Afrikában az UNESCO adatai szerint több mint 98 millió gyerek kimarad a formális iskolai rendszerből, sok nővér foglalkozik ezért tanítással is. Az egyik ghanai nővér például halászattal foglalkozik, és alapított egy farmot fiatalok részére, ahol halászatot, mezőgazdasági munkát tanulhatnak. Ezzel a női perspektívával – a generativitással, kapcsolati érzékenységgel, befogadó szemlélettel, hosszú távú gondolkodással – gazdagítják az afrikai egyházat és társadalmat. De mint minden társadalomnak, kultúrának, az afrikainak is meg kell tisztítania a saját vadhajtásait is. A női perspektívát nem mindig egészíti ki a férfiperspektíva, néha akadályozza, leuralja, olykor kihasználja. Ennek orvoslására több szervezet is létezik a kontinensen, amelyek a nők, a szerzetesnővérek jogi érdekeit képviselik visszaélések esetén.
Afrikában és itthon is: hidakat kell építeni!
Több afrikai országban háborús konfliktusok dúlnak, és a nővérek részt vesznek a megbékélés, konfliktusrendezés szolgálatában. Ebben a „hídépítő” munkában a nővérek együtt dolgoznak a püspökkari konferenciákkal. Szép példája a hídépítésnek a Dar es Salaam-i mentalitás is. A tanzániai nép egy békés nép, keresztények és muszlimok élnek együtt. A törzsi háborúkat itt nem vívják, mint Afrika más részein. Dar es Salaam városa a mai Tanzánia területén alakult ki egy régi szuahéli halászfalu helyén. Az eredeti település neve Mzizima volt, ami szuahéli nyelven azt jelenti, „egészséges város” vagy „jó egészséghelye”. Az 1860-as években Zanzibár szultánja új kikötővárost akart létrehozni ezen a helyen, és megkezdte az új város építését, melynek az arab „Dār as-Salām” nevet adta, ennek jelentése: „a béke hajléka”, „a béke otthona” vagy „a béke kikötője”. Később Zanzibár és Tanganyika egyesült, és Tanzánia lett belőle, mert felismerték, hogy többet ér a közös biztonság, mint az egyénieskedés. Felvetődik bennem, hogy konkrétan mi hogyan építünk hidakat? Mert sokan látjuk, ahogyan erősödik a világunkban a buborék-lét. Bár kellemetlen volt, amikor az utcán sétálva valaki mellénk szegődött, hogy érdeklődjön, miféle szél hozott minket, fehér embereket, de volt valami nagyon szép is ebben: azt sugallja: meg akarlak ismerni, kíváncsi vagyok rád. Talán ezen a téren is lehetne gondolkodni, hogy miféle változásra lenne szükség. Ha belegondolunk, mi gyakran egy szűk egyházi rétegben – a saját plébániánkon, a saját lelkiségi csoportjainkban – mozgunk, ezért fontos a kérdés: hogyan mehetnénk ki a saját világunk perifériájára? Ha valóban találkozunk, nem tudunk megmaradni a régiben. Afrika engem változásra hívott, új perspektívák meglátására. Remélem, saját kérdéseim nyomán másokban is elindulhatnak perspektívaváltások.
Homa Ildikó SSS
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/32. számában.
