† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Abban az időben: Amikor Jézus tudomást szerzett Keresztelő János haláláról, csónakba szállt és elment onnan egy kietlen helyre, egyedül. De az emberek megtudták, és a városokból gyalogszerrel utána indultak Mikor kiszállt, már nagy tömeget látott ott. Megesett rajtuk a szíve és meggyógyította betegeiket.
Amint beesteledett, tanítványai odamentek hozzá, és figyelmeztették: „Sivár ez a hely, és késő már az óra is. Bocsásd el a tömeget, hadd menjenek a falvakba, hogy élelmet szerezzenek maguknak!” Jézus azonban ezt mondta nekik: „Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!” Ők ezt felelték: „Nincs másunk itt, csak öt kenyerünk és két halunk.” Mire ő ezt mondta: „Hozzátok ide!”
Miután megparancsolta, hogy a tömeget telepítsék le a fűre, fogta az öt kenyeret és a két halat, szemét az égre emelve áldást mondott, azután megtörte a kenyereket, és odaadta a tanítványoknak, a tanítványok pedig az embereknek. Mindannyian ettek és jól is laktak. Végül tizenkét kosár lett tele a kenyérmaradékokkal. Pedig mintegy ötezer férfi evett, nem számítva a nőket és a gyerekeket.
Mt 14,13-21
Évközi 18. vasárnapon Szent Máté evangéliumából a kenyér- és halszaporítás csodáját halljuk. Nem véletlen, hogy erről az eseményről mind a négy evangélista beszámol: ez a csoda ugyanis az Eucharisztia előképe, az Oltáriszentség misztériumát vetíti előre. Azonban, hogy ez a csoda megvalósuljon, szükség volt egy egyszerű, névtelen fiú szeretetből fakadó cselekedetére. Szépen magyarázza ezt XVI. Benedek pápa: „A kenyérszaporítás történetében egy fiú is szerepel, aki felajánlja kevéske ételét, öt kenyerét és két halát a hatalmas tömeg számára. A csoda nem történik a semmiből, hanem egy szerény gesztusból fakad, egy szegény fiú felajánlásából indul ki. Jézus nem kér tőlünk olyat, amink nincs, hanem azt mutatja meg nekünk, hogy ha mindenki hozzájárul azzal a kevéssel, amivel tud, akkor újból és újból megtörténhet a csoda. Isten képes megsokszorozni szeretetből fakadó cselekedeteinket, és adományának részeseivé tesz bennünket.” A kérdés tehát nem az, hogy tesz-e csodát Isten. Sokkal inkább az, hogy mi elhisszük-e: általunk és velünk is véghezviheti azt, amit egykor annak az egyszerű fiúnak az öt kenyeréből és két halából végbevitt. Talán ő maga sem sejtette, hogy felajánlása egy egész sokaságot fog jóllakatni. Isten üdvözítő tervében a csoda mindig találkozik az ember hitével. A hit az, amely odaadja önmagát, rábízza magát Istenre, és átengedi neki azt a keveset, amivel rendelkezik. És Isten, aki mindig nagy gondossággal, precizitással és hozzáértéssel munkálja, készíti elő üdvösségünket, nem hagy cserben, hiszen ő hitet kér tőlünk és reményt ad nekünk. A szentmisében is hasonlóan van, hiszen „hitünk szent titka”, nem a tudományunké, az ügyességünké, az okosságunké, hanem a hitünké, amely a templomajtón túl is folytatódik, ahogyan Marthe Robin francia misztikus mondja: „minden élet egy szentmise, és benne minden lélek egy ostya, amely átváltoztatásra vár”. Talán tovább is vihetjük ezt a gondolatot. Ha minden lélek egy ostya, amely átváltoztatásra vár, akkor arra is vár, hogy az Úr kezébe vegye, megtörje, és szeretetáldozatként kiossza mások számára. Talán ez a keresztény élet egyik legszebb képe. Ahhoz, hogy ez a szeretetáldozat megvalósuljon bennünk, velünk és általunk, a kérdés mindig csak az, hogy oda merjük-e adni, ajándékozni azt a kicsit, amink van, Istennek, hogy megszülessen a csoda. Ha ezt meg merjük lépni, akkor az örömszerzés öröme lesz osztályrészünkké, annak a tapasztalata, hogy mi is valami keveset tehettünk Istenért, az ő országáért. Valami nagyon keveset, de mégis nagy-nagy szeretettel…
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap hetilap 31. számában.
