A felekezeti iskolák tanárait bemutató sorozatunk következő részében KOCSIS ALIZ KINGÁval beszélgettem, aki több mint negyedszázada tanít, és akinek neve hosszú éveken át összeforrt a nagykárolyi Kalazanci Szent József Római Katolikus Líceummal. A német szakos és hittantanárként végzett pedagógus 2009-ben tért vissza egykori iskolájába, alma materébe, ahol nemcsak tanárként, hanem tizenkét éven át igazgatóként is szolgálta a közösséget. Beszélgetésünkben a vezetői felelősséget, a közösségépítést, a nehéz döntések terhét is érintettük, és arról kérdeztem, mit tanított számára az iskola vezetése emberekről, hitről és önmagáról. Emberközelben KOCSIS ALIZ KINGA tanárnő.
Hosszú éveken át iskolaigazgatóként hordozott felelősséget egy közösségért. Milyen emberi vagy lelki terhe van annak, amikor valaki nemcsak tanár, hanem egy egész iskola vezetője is?
2013 őszén vettem át az iskola vezetését elődömtől, és igyekeztem a tizenkét év alatt betöltött igazgatói szerepkört, minden örömével és nehézségével együtt, teljességében megélni. Pedagógusként mind tudjuk, hogy a nevelés elsősorban példa, ez vezetőként kiegészül: a vezetés elsősorban szolgálat. Így próbáltam viszonyulni a vezetői pozícióhoz, ez volt az, ami nem engedte, hogy ne lássam reálisan vagy hogy ne tulajdonítsak túlzottan nagy jelentőséget ennek a szerepnek. Tanárként az ember elsősorban a rábízott diákokért, a tanóra menetéért, az osztálytermi hangulatért felel, de igazgatóként a felelősség horizontja kitágul: az iskola fenntartása, a kollégák megélhetése, a szülők bizalma, a diákok biztonsága, az iskola szellemisége, és még sorolhatnám, mind-mind itt összpontosul. A vezetői felelősségnek sokan csak ezeket, a hozzá konkrétan kapcsolódó vetületeit látják (a tanulás-tanítás optimális körülményeinek biztosítását, az adminisztrációt stb.), én a kezdetektől éreztem ennek a mélyebb jelentését, ami minden keresztény vezetőben ott kell visszhangozzon, a legnagyobb felelősségként: „akire sokat bíztak, attól annál többet kívánnak” (Lk12,48), de ugyanúgy érvényes ez pedagógusi szerepkörünkre is.
Mit tanított önnek az igazgatói időszak az emberekről, a közösségről és saját magáról?
Természetemből fakadóan nagyon szeretek emberek között lenni, emberekkel foglalkozni. Az igazgatóként eltöltött évek során sok-sok olyan történettel, helyzettel, konfliktussal szembesültem, melyek megtanítottak jobban a dolgok mögé nézni. Megtanultam, hogy minden hozzám forduló személy vagy egy adott eset, reakció mögött egy-egy személyes történet húzódik, hogy a sérelmek, a feszültségek mögött gyakran fáradtság vagy félelem áll. Hiszem és megannyiszor megtapasztaltam, hogy ha megértéssel fordulunk a másik felé, akár a legmerevebb ellenállás is feloldható.
A közösség az iskola lelke. Különleges megtapasztalás volt az is, hogy mennyire fontos, hogy az iskola alapja egy olyan diák-tanár-szülő alkotta közösség legyen, amelyet együtt gondolkodó, együtt lelkesedő és együtt küzdő emberek alkotnak.
Egy ilyen közösség kialakítása hatalmas munka, folyamatos figyelmet, motiválást, odafordulást igényel, sosem szabad sajnálni az erre fordított időt, hiszen csak egy élő, erős gyökerekbe kapaszkodó pedagógusi közösség tudja betölteni az iskola küldetését és hitelesen továbbadni a képviselt értékeket. Úgy hiszem, a mai világban a katolikus iskolák különös hivatása, hogy felhívja a figyelmet az iskolának az így értett közösségi jellegére, hogy az iskola és közösség elválaszthatatlanok.
Kiváló önismereti évek is voltak ezek, és nagy hálával tekintek vissza ilyen szempontból is rájuk. Rájöttem, hogy sokkal teherbíróbb vagyok, mint hittem. Ugyanakkor fel kellett ismernem a saját határaimat is, meg kellett tanulnom folyamatosan készen állni az újratervezésre, adott esetben delegálni a feladatokat, és elfogadni, felvállalni, hogy én sem vagyok tévedhetetlen, én is hibázhatok. Külön kihívás volt összehangolni a munkát a magánélettel, úgy beosztani az időt, megszervezni a napokat, hogy a család, a gyermekeim otthon ne érezzek ennek negatív hatását. Megtapasztaltam, hogy bármennyire is szeretném, nem tudok minden helyzetet megoldani, mindenkit „megmenteni”, de mindenkihez lehetek méltányos, empatikus.
Visszatekintve mire a legbüszkébb abból, amit igazgatóként sikerült felépíteni vagy megőrizni?
Kiemelhetném a 25 és 30 éves jubileumokat, a fejlesztéseket, a sikeresen megvalósított projekteket, az eredményeket vagy az új szakirányok engedélyeztetését és akkreditációját, melyekre persze a jól végzett munka örömével tekinthetek vissza, de amiért nem annyira büszke, mint inkább hálás vagyok a jó Istennek, és ami valójában értelmet adott, teljessé, színessé tette az igazgatói éveket, azok megint csak inkább emberi, kapcsolati szintjén történtek. Örömmel töltött el, ha segíthettem egy-egy családon, egy-egy nehéz helyzetbe került diákon, elsimíthattam egy konfliktust, vagy amikor a tanártársaimmal együtt kerestük a megoldást egy-egy nehezebb helyzetben, tartottuk egymásban a lelket. Hálával tekintek vissza a mély beszélgetésre, vagy amikor olyan diákok is megkerestek, akiket nem is tanítottam és megosztották gondjaikat. Hihetetlen jó érzés érezni a bizalmukat, ahogy megnyílnak, és látni azután, ahogy egyenesbe jönnek. Nálam ezek a helyzetek adnak a ,,szakmai büszkeségre” igazi okot.
Volt-e olyan döntés vagy időszak vezetőként, amely különösen megviselte, mégis formálta pedagógusként és emberként?
A mindennapi kisebb-nagyobb döntések mellett tizenkét év alatt több olyan eset volt, ami komolyabban veszélyeztette az iskola jövőjét vagy a mindennapi biztonságos, optimális működését (osztályok indításának korlátozása, a koronavírus-járvány stb.). Az ilyen súlyosabb helyzetek mindenkit próbára tesznek, megviselnek, természetes, hogy sokat vívódik az ember, és ez, ha nem kezeli jól, kihat a környezetére is. Itt tanultam meg elfogadni, ha nem a várt döntés, eredmény születik, türelmesebben benne maradni a helyzetekben, Isten gondviselő irányítására bízni azokat az ügyeket, melyek megoldásához az én vagy a közösségünk ereje kevés volt.
Számtalan esetben tapasztaltam meg azt, hogy túl az én megértésemen és elképzeléseimen, az Úr ilyenkor is folyamatosan működik, csendesen és észrevétlenül dolgozik, és úgymond ,,beleszövi” a megoldást egy-egy kilátástalan eset alakulásába. Jó ezt megtapasztalni, tudni és hinni.
Mennyire más ma „csak” tanárként jelen lenni az iskolában, mint vezetőként? Felszabadítóbb, vagy inkább hiányzik az a fajta felelősség és rálátás?
Saját döntés volt, tudtam, mit teszek le és hogy mi vár, mégis kettős érzés volt, de az idő múlásával, különösen így, a tanév végéhez közeledve, már inkább a felszabadultság dominál. A jelenlegi igazgatóval, kedves kollégámmal jól összedolgozunk, segítek, ahol és amiben igényt tart rá, de kezdetben természetesen szokatlan volt, hogy nem nálam futnak össze a szálak. Ugyanakkor hihetetlenül felszabadító, hogy a csengő megszólalása után bezárhatom a tanterem ajtaját, és a diákjaimra figyelhetek. Nem kell adminisztrációs feladatokon, tűzvédelmi ügyeken, költségvetésen vagy jogszabályi változásokon rágódnom. Újra megélhetem a tanítás örömét, és osztályfőnökként is hozzátehetek ahhoz, hogy egy igazán jó közösség formálódjék.
Mi változott meg önben azóta, hogy ismét elsősorban a diákokkal tölti a mindennapjait?
Elemi osztályokban hittant, középiskolában németet tanítok, így elmondhatom, hogy igazán változatosak, pörgősek a napjaim. Míg igazgatóként az órámra sokszor csak „beestem” két megbeszélés között, most van időm a tervezésre, többet lenni a diákok között, meg-megállni beszélgetni szünetekben, vagy adott esetben észrevenni azt is, ha valamelyikőjüknek gondjai vannak, kicsit jobban megismerni őket, és belelátni a mindennapjaikba. A tanórák mellett közös projekteket bonyolítunk, tevékenységeket szervezünk, lelki napokon veszünk részt együtt, mindez színesíti a tanév szürkébb, eseménytelenebb időszakjait.
Némettanárként mit gondol: hogyan lehet ma egy idegen nyelvet nemcsak tantárgyként, hanem egy másik kultúra és gondolkodásmód kapujaként átadni?
Egy nyelvet sosem kezelhetünk elszigetelten, és nem adhatjuk át úgymond csak tantárgyként, mint szavak listája vagy száraz nyelvtani képletetek összessége. A legfontosabb, hogy a diákok megérezzék, hogy a tanult nyelv egy élő kultúrát képvisel, és ahhoz, hogy kinyissuk számukra ezt a kaput, felkeltsük érdeklődésüket a másik kultúra iránt, túl kell lépnünk a hagyományos „munkafüzet-szótár” módszeren. Térségünkben, a sváb gyökerek ellenére, legtöbb iskolában már második idegen nyelvként tanulják a németet, ennek vannak egyaránt előnyei és hátrányai is, de kiemelném, hogy minden új tanult nyelvvel jelentősen tágul a látókörük, fejlődik a logikai gondolkodásuk és az interkulturális készségeik.
Hittantanárként mit tapasztal, mire vágynak leginkább ma a fiatalok: válaszokra, figyelemre, biztonságra, vagy egyszerűen arra, hogy valaki valóban meghallgassa őket?
Hittanóráim csak a kisebbeknél, elemi osztályokban vannak. Náluk tanítani, amellett, hogy olykor nagy kihívás is egyben, mégis a legszebb és leghálásabb feladat, hiszen ahogy mondják: „a hitre nevelés a pedagógia csúcsa”. Ők még rendelkeznek azzal a tiszta, természetes kíváncsisággal, ami sajnos a nagyobb osztályokban az évek alatt megkopik. Az elemi osztályokban nagyrészt értékrendet és érzelmi biztonságot alapozunk, megtanuljuk az első imákat, sokat énekelük, beszélünk szeretetről, megbocsátásról, örömökről, veszteségekről, miközben szentírási történeteken, személyeken keresztül hozzuk közel hozzájuk a szerető Isten képét. Óráról órára megtapasztalhatom, az ő tiszta módjukon mennyire nagy ,,teológusok” a gyerekek, sokat tanulhatunk tőlük. Mivel másként néznek a dolgokra, másként látják az összefüggéseket, másként érez a szívük, olyan kérdéseket tesznek fel, amelyek sokszor engem is mélyebb gondolkodásra késztetnek.
Ami viszont a legnagyobb öröm, ha elérjük a szívüket, azt az óra végén egy öleléssel, egy rajzzal köszönik meg. Ez a fajta azonnali szeretet- és sikerélmény mindenképp bearanyozza a napjaimat.
Mit gondol, miben más ma a fiatalok lelki világa, mint amikor ön pályakezdő pedagógus volt?
Tanártársaimmal közös tapasztalat, hogy két-, három- vagy akár egy négyéves ciklus távlatából is jelentős különbségeket látunk, de ha visszagondolok a korai 2000-es évek elejére, és összehasonlítom az akkori diákjaimat a mai generációval, a különbség még drámaibb. Valójában nem a gyerekek változtak meg, nem arról van szó, hogy a mai fiatalok „rosszabbak” lennének, hiszen az emberi alaptermészetük nem változott. Ami a különbséget generálja és eredményezi, az, ami azóta gyökeresen megváltozott: a környezet, amiben felnőnek. A pályám kezdetén a fiatalok sokkal magabiztosabbaknak, stabilabbaknak és érettebbnek tűntek, a tekintélytisztelet pedig természetesebb volt. Ma a diákok lelkileg sokkal sérülékenyebbek, szorongóbbak, és folyamatos teljesítménykényszer alatt állnak, amit a közösségi média torz világa csak felerősít. Az online tér miatt sokaknak a magányuk is mélyebb lett. Ugyanakkor van bennük egy csodálatos nyitottság és őszinteség is: ha érzik a hitelességet, sokkal hamarabb megnyílnak, mint a régi generációk, és sokkal kritikusabbak a képmutatással, a mesterkélt dolgokkal szemben.
Az igazgatói és tanári tapasztalata alapján: mitől válik valóban élővé és hitelessé egy katolikus iskola?
Nemcsak a két fenti szerep tapasztalatai alapján, hanem visszatekintve a diákéveimre és az akkori katolikus iskola falai között megélt légkörre, tisztán látszik, hogy egy katolikus iskola hitelessége sohasem a külsőségeken múlik.
Az egyházi karakter csakis akkor és ott kezd el élővé válni, amikor az intézmény falai közötti kapcsolatok visszatükröznek valamit az evangéliumi értékekből, a keresztény emberképből.
Ez adja talán azt a különleges légkört, amelyet az iskolába belépő idegenek is egyből megéreznek, és kedvesen szóvá is tesznek: „Itt, nálatok olyan más, valahogy olyan béke és csend van.” Vagy ha a diák azt tapasztalja, hogy amikor hibázik, nem a megtorlás és a büntetés, hanem a jóvátétel és a megbocsátás lehetősége várja, ha a tanárok számára fontos a lelki élet, egymással is tisztelettel beszélnek, és még sorolhatnám. Minden lényege az elfogadás, egymás tisztelete, a szeretetből fakadó apró gesztusok és a kapcsolat: az Istennel és az emberekkel való kapcsolat minősége.
Ha most visszatekint a teljes pedagógusi útjára, vezetőként és tanárként egyaránt, mit érez a legfontosabb örökségének?
Mindenképp iskolánk névadójának és patrónusának, Kalazanci Szent Józsefnek az örökségét emelném ki itt, akinek alakja és tanítása ma is érezhetően hat és jelen van. Általunk, pedagógusokon keresztül hat és van jelen, nemcsak az iskola falain belül, hanem a 34 év alatti generációk személyében is, akik ezt a kapott örökséget valamilyen szinten a mindennapi életben, családjaik körében próbálják megjeleníteni. Ma is hiteles példaként jár előttünk, pedagógusok előtt, nem csak pártfogónk, hanem példája a szolgáló szeretetnek és az isteni Gondviselésbe vetett bizalomnak.
Számomra legkedvesebb sorait idézném, melyek egyik leveléből származnak, és melyekre hosszú évek óta támaszkodom, tapasztaltam, hogy valóban működik: „Mindent Isten kezéből veszünk itt, s az Isten iránti szeretet által minden könnyűnek látszik, mert a szeretet, ha valóságos, mindent könnyűvé tesz.”
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2026/24. és 2026/25. számaiban.
