Rohanó világunk egyik alapvető szükségletévé vált, hogy az ember kikapcsolódjon, felüdüljön, vakációra menjen. Ez természetes, hiszen a sok elfoglaltság, a mindennapi gondok és feladatok megoldása után jólesik, sőt kell is a pihenésre is időt szánni.
Azonban nem volt ez mindig így! Visszagondolva pár évtizeddel ezelőtti gyerekkoromra, nagyszüleim legnagyobb felüdülése az volt, ha a sokgyermekes család együtt ment el a vasárnapi szentmisére, és ezt követve körbeülték az asztalt. Legnagyobb kikapcsolódást a falu búcsúja és az ünnepi bálok jelentették.
Mennyit változott a világ… – egyre csak halljuk a napjainkban. És valóban! Eljutottunk oda, hogy Istent, még maguk a vallásos életet élők is, ha arról van szó, hogy nyaralunk, nagyon könnyen a sarokba teszik. Amikor pihenünk, akkor nem kell a lelkünkkel foglalkozni?
Nagyon épülök, amikor Nagyváradon – látván, hogy nővér vagyok – megállítanak az utcán teljesen idegen családok, és érdeklődnek: hova tudnának szentmisére menni? Mert, mint mondják, nem tudják elképzelni a vasárnapot szentmise nélkül. A jó Isten áldja meg ezeket a szülőket! Ők azok, akik a hitüket nem csak a kirakatban élik meg egy-egy keresztelő, elsőáldozás, bérmálkozás alkalmával, amikor ünnepélyesen meg kell jelenni, hanem valóban keresik az állandó kapcsolatot az Úrral. Azt is megkockáztatnám mondani, hogy a valóban hívő ember mindig megtalálja a módját annak, hogy Istennel találkozzon, az ő tetszése szerint éljen.
A lelki életben nincs vakáció!
Emlékszem, mint fiatal nővér, amikor első alkalommal vettünk részt ignáci lelkigyakorlaton, kicsit sokalltuk, amikor a lelkivezető ismertette velünk a programot, mely szerint napi négy óra elmélkedést kell majd végezzünk. Voltak, akik ezt szóvá is tették, mire az atya ezt válaszolta: „Kedves nővérek! Önök nem lelki felüdülésre, sem lelki vakációra jöttek, hanem lelkigyakorlatra. Benne van a nevében is, hogy gyakorlat, vagyis munka, méghozzá erőteljes munka a lelkünkkel. Ha pihenni akarnak, akkor itt nem jó helyen járnak!” Ezek után mindenki megértette, hogy a napi négy óra elmélkedés nemcsak kötelező, hanem egyenesen ajánlott. Később bebizonyosodott, hogy a négy óra még kevés is volt, mindenki szíves-örömest tovább elmélkedett a megszabott időnél.
Nem lehetünk kicsinyesek, méricskélők, amikor Isten szeretetéről van szó, hiszen ő mindent odaadott értünk, Egyszülött Fiát áldozta fel a mi lelkünkért. Mi mivel mutatjuk meg iránta való szeretetünket? Ma szeretjük, holnap, ha üdülni, kirándulni indulunk, akkor elfelejtjük? Szent Vince atyánk mondta: „Sohasem szeretjük eléggé Istent, ha tekintetbe vesszük azt, hogy mit érdemelne tőlünk”.
Bátorítani szeretnék minden nyaralását tervező személyt és családot: amikor üdülésre indulunk, vegyük figyelembe a lelkünk igényeit is! Ne legyen akadály az, hogy nem ismerjük a nyelvet, ezért aztán nem megyünk templomba. A szentmise napi olvasmányait megtaláljuk az interneten, ma már mindenkinek mindenhol elérthető. Ne jöjjünk kifogásokkal, hiszen Isten sem méricskéli, hogy kinek mennyi kegyelmet adjon érdemeinek megfelelően. Éljük a lelki életet a mindennapokban éppen úgy, mint a szabadságunk idején is. Biztatásul álljon itt még egy idézet Szent Vincétől: „Mindazon lelkeket, akik itt a földön Istenért sokat dolgoztak, jó cselekedeteik az Égbe is elkísérik.”
Nagy hatással volt rám egy egyszerű falusi nénikének a felelete, akit a plébános a szentjobbi templom kapujában egyszer kérdőre vont, hogy betegen eljött a szentmisére, pedig az elmúlt napokban még ágyban feküdt. Mire a néni: „Igen plébános úr, a tegnap még az ágyat nyomtam, de ma már lábra tudtam állni, és ezt meg szeretném köszönni az Úrnak!”
Tanuljunk ezektől az egyszerű emberektől, és ne felejtsünk el hálát adni Istennek minden jóságáért, amivel minket naponta elhalmoz!
Kertész Szerafina vincés nővér
