A hit utódainknak való átadása nem egyértelmű dolog, noha meglehet, hogy annak tűnik.
A XX. század dereka drámai, húsbavágó fordulatot hozott Kelet-Közép-Európában, így hazánkban is. Az államhatalmat átvevő kommunista rendszerek nyílt hadjáratot indítottak a vallás ellen, aminek az egyik legfőbb célpontja éppen a gyermekek lelke és a jövő generációja volt. Ebben az időszakban vallásos nevelésben részesíteni a gyermekeket nem kulturális megszokás vagy vasárnapi program volt, hanem bátor, politikai kockázattal járó hitvallás, amely a családokat a hit utolsó, bevehetetlen végváraivá tette. Mivel a nyilvános térben a vallásosság bűnnek és „klerikális reakciónak” számított, az igazi vallásos nevelés színtere a családi magánszféra legbelső magja lett. A dolgozó szülőket közvetlenül fenyegette a kirúgás veszélye, a hit átadásának kulcsszereplői a nagyszülők lettek. Ők már „kívül estek” a rendszer közvetlen gazdasági bosszúján, így náluk, a nyári szünetekben vagy a nagymama konyhájában öröklődtek tovább az imádságok és a bibliai történetek.
Éppen úgy, ahogyan a gyermekeket már egyéves koruk körül megtanítjuk járni,ugyanúgy felelősségünk elültetni bennük a hitet, noha ez egyáltalán nem kézzel fogható dolog. Az elmélet fontos szerepet játszik az ismeretek elsajátításában, ámde leginkább cselekedve tanítunk. Hogyan viselkedünk szülőként egy kilátástalannak tetsző helyzetben, mi a kapaszkodónk, mit látnak gyermekeink rajtunk? Kétségbeesést, dühkitörést, netán önsajnálatot avagy felelősséghárítás gyanánt másokra ujjal mutogatást? Nem-e előnyösebb tudatosítanunk az adott helyzet súlyát, imádkoznunk, kérve a Szentlélek segítségét, világosítsa meg értelmünket, adjon nekünk tisztánlátást, illetve békét a lelkünkbe, hogy higgadtan, Istenbe vetett hittel álljunk hozzá a megoldandó feladathoz? A hangsúly azon van, hogy mindent megtegyünk, ami emberi szempontból lehetséges, s amit fontosnak tartunk, a többit pedig bízzuk (olyan módon, hogy valóban el is higgyük, hogy megvalósul!) a mindenható Istenre, mert Ő valóban gondot visel mindenre és mindenkire: „Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk? Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik? Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha a mezei virágot, amely ma virít, holnap pedig a kemencébe kerül, így öltözteti az Isten, akkor benneteket, kishitűek, nem sokkal inkább? Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van.” (Mt 6,26–32) Serdülőkorban lévő nagyobbik lányunk olyan felismerést foglalt nemrég szavakba, amely nemcsak meglepett, hanem felettébb meg is érintett, megállapítván: „Milyen boldog vagy, apuka!” Nem azt mondta, hogy „örülsz” vagy „jó a kedved”.
Amikor gyermekeinket beszélni tanítjuk, ők nem is tudatosítják, miért van erre szükség, egyszerűen csak gyakorlatba ültetik, próbálják megértetni magukat a külvilággal, s ez számukra abszolút természetes. Nos, éppen ennyire magától értetődőnek kell lennie a hitbeli dolgok átadásának is, annak, hogy a szülők gyermekeiket már életük első szakaszaiban magukkal viszik templomba, együtt imádkoznak még akkor is, ha ők ezt egyelőre nem értik. Lányainkkal már kiskorukban jártunk templomba; egyikük, meghallván a templomból kiáradó éneket kijelentette, hogy „Itt van Jézuska, menjünk Jézuskához!”, s akiknek köszönhetően azóta is megannyi felismerés született bennünk, mint például az, amikor saját intelmeink visszhangként térnek vissza hozzánk, „Ne aggódjatok, mert minden jól van és jól lesz!” jellegű bátorítások formájában. Nagyon sokat tanulhatunk gyermekeinktől, többféle szempontból is: elsősorban ártatlanságukból, tisztalelkűségükből, istenközelségükből kifolyólag, másodsorban pedig abból a szempontból is, hogy vallási ismereteik úgymond frissebbek, s ha jó kapcsolat áll fenn a szülő és gyermeke között, akkor kölcsönösen erősítik egymást, hisz a vallási tanítások a gyermek lelkében vernek gyökeret: a lélek a talaj, a tanítás pedig a mag. Az iskola felé vezető úton reggelente jókívánságokkal látjuk el egymást, mintegy áldást mondván mindennapjainkra, ezzel is buzdítván gyermekeinket, legyenek Krisztus szeretetének hordozói. Manapság ez nem túl gyakori, de eleven örömtől repes a szívünk, amikor hitüket gyakorló lelkes fiatalok válnak példaként láthatóvá, életüket kősziklára építvén: ott található ám a jó földbe hullott mag!
Minél nagyobb a hamis szabadságérzetünk, minél több Istenről való figyelemelterelő eszközzel rendelkezünk, annál szorosabbá válik a rabláncunk, mely – ha nem tudatosítjuk – egy adott ponton olyannyira megkötöz minket, hogy nem engedi megtapasztalni Isten közelségét. Mindannyiunknak hiteles kereszténnyé kell válnunk, jó kapcsolatban maradni Istennel, csak sajnos sokan vannak, akik ezt nem ismerik be, ill. fel. Manapság egyre több a kísértés, a ferde kép, a valódi értékek lerombolására buzdító irányzatok, más szóval „nem divatos” kereszténynek lenni, sőt néha egyenesen ciki, s egy gyermek igencsak nehezen tud kiállni a hite mellett, ezért van szükség erős gyökerekre, amelyeket csakis a kezdetektől fogva növeszthetünk olyan mélyre, hogy egy életen át megtartsák a legmagasabbra vágyó szárnyakat is: a gyökerek azért kellenek, hogy tudják, honnan jöttek, a szárnyak, hogy repülni tudjanak, és a szeretet, ami mindig visszavárja őket, hogy legyen hova hazatérniük. Nagy-, valamint dédszüleinkre gondolva megértjük, mennyit is tettek annak idején, amikor imádkoztak értünk, s lehet később érezzük, mekkora szükség is volt erre a lelki táplálékra, az Istennel való folyamatos kapcsolattartásra, mely minden élet és tett alapja és forrása. Lehet Isten nélkül élni, az ember boldogulhat az életben az Ő kegyelme és áldása nélkül is – vagy legalábbis az a benyomása, hogy mindent önerőből valósított meg –, ámde eljön az a nap, amikor ráébred a szegénységének azon fokára, hogy a vagyonán, s anyagi javain kívül semmije sincs. Ne várjuk meg ezt a keserves felismerést, mert lehet, hogy már nem marad időnk az igaz megtérésre, a szívből jövő bűnbánatra. Gyűjtsük a hitnek soha el nem múló kincsét, bízzunk a jó Istennek velük való tervében, illetve mindabban, amit lelkükben és elméjükben elvetettünk: ezt adjuk gyermekeinknek útravalóul; nem arra fognak emlékezni majd, mennyit kerestünk, miket gyűjtöttünk, hanem inkább arra a felemelő, biztonságot, feltétlen szeretetet és gondviselést sugárzó érzésre, amikor krisztusi jósággal rájuk mosolyogtunk, arra késztetvén őket, hagyatkozzanak az Isten gondviselésére, mert akkor bármi is kerülne az útjukba, át fogják tudni hidalni, megerősödvén Istenbe vetett hitükben, ezzel egyidejűleg hiteles szabadságérzetet biztosítva számukra.
Fohászkodjunk Szent Ágoston, a nagy megtérő imájával, hogy mindazon örökség, amellyel elődeink felruháztak, az a tengernyi kegyelem és gondviselés, amelyet valaha is kiimádkoztak, ne váljék az enyészet áldozatává, hanem tovább teremje az Istennek tetsző gyümölcsöket:
Uram, Istenem, én reményem, hallgass meg engem! Ne engedd, hogy belefáradjak keresésedbe. Adj erőt, hogy mindig és mindenütt Arcod látására törekedjem. Önts belém reményt, hogy minden lépéssel közelebb kerüljek Hozzád. Te ismered erőmet, és gyengeségeimet, őrizd az egyiket, és gyógyítsd a másikat! Te juss eszembe mindenütt: szeretnélek megismerni és megszeretni! Ámen.
Csákay család
