A kommunista diktatúra idején a hit megvallásának és megélésének minden gesztusa életveszéllyel fenyegető, rendszerellenes cselekedetnek minősült. Hatványozottan igaz ez az idegen vidékekre kitoloncolt világi emberekre és papokra, akiknek körében mégis találunk olyan személyeket, akik merész leleményességgel, istenbizalommal és kitartással képesek voltak nem csupán saját hitük fölvállalására, hanem mások lelki életének gondozására is. Hogyan tették ezt a bărăgani pusztaságba száműzött lelkipásztorok? – Erről szól az alábbi írás.
„Hordozzátok egymás terhét, így teljesítitek Krisztus törvényét” (Gal 6,2) – olvasható Pál apostol levelében, akinek szavai a Bărăganba hurcolt papok életében is visszhangra találtak, mi több: mindennapi valóságukká váltak. A száműzöttek között élő lelkipásztorok ugyanis nem csupán osztoztak a szenvedésben, hanem lelki támaszt is nyújtottak mindenkinek, aki hozzájuk fordult.
Hetvenöt évvel ezelőtt, 1951. június 17-ről 18-ra virradó éjszaka, az ortodox pünkösd ünnepén kezdődött meg az a tömeges kitoloncolás, amelynek során a román kommunista hatóságok több mint 40 000 embert telepítettek ki kényszerrel az ország délnyugati határvidékéről, vagyis a Bánságból és Mehedinți megyéből a Bărăgan-síkság gyéren lakott területeire. Az intézkedés hátterében elsősorban a szovjet-jugoszláv szakítás nyomán kialakult politikai feszültség állt, amely meghatározó módon befolyásolta a szovjet érdekszférába tartozó Románia kül- és belpolitikáját. Ebben a légkörben a román hatalom biztonsági kockázatnak tekintette a jugoszláv határ mentén, a határtól számított huszonöt kilométeres övezetben élő lakosságot. A kitelepítés ugyanakkor lehetőséget biztosított a kulákoknak nyilvánított emberek – az úgynevezett „nem megbízható elemek” – eltávolítására is a bánsági falvakból, ahol a mezőgazdaság szövetkezetesítése ellenállásba ütközött. A kitoloncoltak között román, német (bánsági sváb), bolgár, szerb, magyar, román, besszarábiai és bukovinai családokat jegyeznek, akiknek a pusztában önerőből kellett új falvakat építeniük. A túlélők többsége 1956-ban térhetett haza, sokan azonban nem költözhettek vissza eredeti otthonukba. Arra kényszerültek, hogy más településeken kezdjék újra az életüket.
Pacha Ágoston megyés püspök főpásztori gondoskodása
A bărăgani pusztába hurcolt családok számára a túlélés mindennapi küzdelem volt nem csupán a test, hanem a lélek számára is. A száműzöttek között papok is voltak, akik ugyanúgy szenvedtek és nélkülöztek, akárcsak a rájuk bízottak, mégis igyekeztek megtartani a közösséget és a hitet, továbbá lehetőségeikhez mérten próbáltak gondoskodni híveikről.
Pacha Ágoston megyés püspök 1954 nyarán – a börtönből való szabadulása után és néhány hónappal halála előtt – a Bukaresti Római Katolikus Főegyházmegyénél érdeklődött a Bánságból a Bărăganba telepített katolikus hívek sorsa és lelkipásztori ellátása felől. Válaszként azt az információt kapta, hogy a Brăila környékén szolgáló papok – nagy nehézségek árán ugyan, de mégis – biztosítani tudták a kiüldözöttek pasztorálását. Paulus Weinschrott SDS leveleket, hitoktatói anyagokat és bátorító üzeneteket küldött a Bărăganba.
A temesvári Püspökség levéltárában megtalálható az a géppel írt levél, valamint a hozzá mellékelt „jelentés”, amelyet a Bukaresti Római Katolikus Érsekség küldött Pacha püspök megkeresésére. Ennek egy részlete olvasható a továbbiakban: „Teljes tisztelettel mellékelten megküldjük a Brăilai Tisztelendő Plébánia jelentésének másolatát, amely a Zagna és Măzăreni filiák híveinek körében végzett lelkipásztori szolgálatról szól az 1953-as és 1954-es esztendőkben (augusztus hónappal bezárólag)” – aláírás: Stanislau Traian Jovanelli, általános helynök.
A német nyelven elkészített beszámoló adatai
1. Szentmisék bemutatása
1953:
– 4 szentmise Vădeni–Zagnában: július 5-én, augusztus 2-án, szeptember 6-án és november 8-án.
– 4 szentmise Măzăreniben: július 12-én, augusztus 9-én, szeptember 13-án és december 13-án.
1954:
– 3 szentmise Vădeni–Zagnában: április 18-án, július 9-én és augusztus 8-án.
– 3 szentmise Măzăreniben: május 15-én, június 27-én és augusztus 29-én.
Valamennyi szentmisét a szabad ég alatt celebrálták.
2. Esküvők
– Zagnában 1953-ban 4, 1954-ben 5 házasságkötés történt.
– Măzăreniben 1953-ban 1 esküvő volt.
A házasságkötések a brăilai plébániatemplomban zajlottak.
3. Keresztelések
– Zagnában 1952-ben 4, 1953-ban 4, 1954-ben 3 keresztelés történt.
– Urleascán 1952-ben 5, 1953-ban 1, 1954-ben 2 keresztelést végeztek.
4. Temetések
– Zagnában 1951-ben 8, 1952-ben 11, 1953-ban 6, 1954-ben 5 temetés volt.
5. Elsőáldozás
Idén Zagnában 18 gyermek, Urleascán 7 gyermek járult először szentáldozáshoz.
Aláírás: Bronislav Falewski atya
A kitelepített papok egyike: Buding Zoltán József
A temesvári egyházmegye papjai közül Buding Zoltán Józsefet és az akkoriban még teológiai tanulmányait folytató Túry Lászlót – a későbbi nagyprépostot és temesvár-újkissodai plébánost – telepítették ki.
Buding Zoltán lelkipásztori szolgálatáról tájékoztat Virgil Fechetă írása, amely 2010. június 20-án jelent meg, abban az időszakban, amikor ő az oravicai egyházközség plébánosa volt (éppen ott, ahol egykor Buding Zoltán is tevékenykedett). A következő szövegrészlet valódi mementó mind Buding Zoltán, mind pedig Virgil Fechetă, az alábbi sorok szerzőjének tekintetében, aki időközben maga is visszaadta lelkét Teremtőjének.
„Amint látható, 1951. július 9. és 1955. január 1. között nem szerepel bejegyzés a munkakönyvében. A Temesvári Római Katolikus Püspökség által 1993. január 25-én, 166-os számon kiállított dokumentum alapján megtudjuk, hogy 1951 júliusában Buding Zoltán atyát kötelező lakhelyváltoztatással a Bărăganba telepítették, és 3 év, 5 hónap és 21 napig távol volt a Temesvári Egyházmegye területétől. Bár ez a kényszerű áttelepítés embertelen és fájdalmas volt, Buding J. Zoltán atyának mégis bizonyos értelemben örömet is jelentett, mert közel lehetett szüleihez és testvéreihez, hogy erősítse őket megpróbáltatásaikban és szenvedéseikben. Peter Krier egyik írásából megtudjuk, hogy Buding atya engedélyt kapott a Bukaresti Római Katolikus Főegyházmegye Ordinariátusától arra, hogy lelki gondozásban részesítse a Bărăgan-síkság falvaiban élő katolikus híveket: Olaru, Ezerul, Pelican, Dropia, Mărculeşti, Draga Nouă, Fundata, Viişoara, Dudeşti, Rubla, Stăncuţa, Frumuşița és Vădeni.
Az akkori időszak és vidék életkörülményeit rendkívül nehezen lehetett csak elviselni, ám mindezek ellenére Buding atya igyekezett – és nagyon sokszor sikerült is neki – megélni Jézus szavait: «Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.» Ez a kereszt olykor nemcsak az volt, hogy titokban kellett kiszolgáltatnia a szentségeket, hanem az is, hogy sokszor lemondott a saját ételadagjáról, és titokban a betegeknek, időseknek juttatta azt – ahogyan később a Bărăganból hazatért túlélők visszaemlékezéseikben beszámoltak róla.
1966. szeptember 27-én, az 1227-es szám alatt kiadott dokumentumban a Temesvári Római Katolikus Ordinariátus kérte a Bánsági Régió Vallásügyi Osztályának Tisztelt Meghatalmazottjától, Temesváron, hogy ismerje el Buding Zoltán atya áthelyezését Vingáról Oravicabányára. A dokumentum hangsúlyozza: »a megüresedett plébánosi állást (…) mielőbb be kell tölteni, mert ezt a plébániát a szomszédos plébániáról nagyon nehéz ellátni, különösen télen. Buding Zoltán atya megfontolt, megbízható pap, így ígéretesen tud majd dolgozni Oravicabányán, mivel a német és a magyar nyelvet egyaránt ismeri.«
1966. október 7-én kiadták azt a dokumentumot, amely szerint Buding Zoltán atyát a Vingai Plébániáról az Oravicabányai Plébániára helyezték át plébániai kormányzói minőségben. 1966. október 10-től kezdve ezen a plébánián teljesített szolgálatot. Sok oravicabányai lakos emlékezetében, akik ma már felnőttek, Buding Zoltán atya a »Pfarrer‑bácsi« (helyi kiejtéssel: Forabácsi) néven él tovább – a német Pfarrer (plébános) és a magyar bácsi szavak sajátos, szeretetteljes összeolvadásaként.
A kommunista időszakban a »Forabácsi« által szinte naponta tartott hittanórák valóságos vonzerőt jelentettek a környékbeli iskolák gyermekeinek, különösen a 3-as számú általános iskola tanulóinak. Nap mint nap találkozni lehetett vele a templomban, a sekrestye melletti kis padon ücsörögve, ahol türelemmel várt minden hívőt – felekezeti hovatartozástól függetlenül –, hogy meghallgassa gondjaikat és nehézségeiket. Ugyanitt találtak rá a gyermekek is, akik nagy örömmel hallgatták, amikor a Szentírás titkait osztotta meg velük.
Én, aki e sorokat papírra vetem, hálát adok a Jó és Irgalmas Istennek, hogy megadatott az az öröm, hogy élete utolsó évében megismerhettem Buding atyát, és felejthetetlen pillanatokat tölthettem mellette. Gyakorlati évemet töltöttem (1995. szeptember – 1996. június), és gyakran segítettem neki a szentmisén, valamint elkísértem a betegekhez, akik örömmel várták őt a resicabányai idősek otthonában. Megkérdeztem tőle, nem szeretne‑e ő maga is ott lakni, hogy közel legyen azokhoz, akik oly sok szeretettel fogadták. Ő azonban így felelt: »Én egész életemben szerettem a gyermekeket, és most itt örömmel telik meg a szívem, amikor látom őket szaladgálni a plébánia udvarán.« Buding atya 1996. május 8‑án hazatért az Úrhoz. 1996. május 10‑én helyezték örök nyugalomra Oravicabányán.”
A bărăgani kitoloncolás története nem csupán a szenvedés, hanem a kitartás és a szolgálat krónikája is. Azoknak a papoknak a szolgálata, akik a kitelepítettek között éltek, valamint azoké is, akik távolról próbálták őket támogatni, olyan lelkipásztori gondoskodást jelentett, amely túlélte a rendszert, a félelmet és az időt. Állhatatosságuk ma is arra emlékeztet, hogy a hit ereje a legmostohább körülmények között is megtart.
