Új interjúsorozat indul, amelyben a felekezeti iskolák tanárait fogjuk bemutatni, azokat az embereket, akik nap mint nap nemcsak tanítanak, hanem jelenlétükkel, hitükkel és személyiségükkel is formálják a fiatalokat. Első beszélgetőtársam TREPSZKER ERIKA SJC, a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum tanára. Építészmérnökből lett hittantanár, szerzetesként pedig olyan őszinteséggel beszél hitről, válságokról, diákokról és emberi törékenységről, ami ritkán hallható egy tanterem falain innen és túl. Mi történik akkor, amikor egy diák haraggal, csalódással vagy hitbeli kérdésekkel fordul a tanár felé? Mit jelent ma hitelesen beszélni Istenről egy bizalmatlan világban? És mi az, ami egy pedagógust a nehézségek, a kiégés vagy a kételyek ellenére is megtart a pályán? Emberközelben Trepszker Erika SJC.
Hogy hívják? Honnan származik, milyen tanulmányokat folytatott, hol és mióta tanít? Trepszker Erikának hívnak, Szatmárnémetiben születtem. Három leánytestvérem van, és nyolcszoros nagynéni vagyok. A Jézus Szíve Társasága (SJC) női szerzetesi közösség tagja vagyok 1994 óta.
Sikeres érettségi után, a családi hagyományt folytatva, építészmérnöki diplomát szereztem Temesváron. A mérnöki szakmában négy évet töltöttem. A rendszerváltást követően lehetőségem nyílt felsőfokú teológiai tanulmányokat folytatni, majd Kolozsváron licenciátust szerezni. Kezdetben, a mérnöki munkámmal párhuzamosan óraadó tanárként működtem Szatmár több iskolájában, végül döntenem kellett, és főállásként választottam a hittantanári pályát. Jelenleg a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum címzetes tanára vagyok, és 24 éve tanítok ebben a tanintézményben.
Amikor visszagondol az életére, volt-e olyan pillanat vagy időszak, amikor először megérezte, hogy a tanítás nem egyszerű foglalkozás, hanem hivatás? Mi hívta erre az útra?
Az első élményem egy diákokkal előadott pásztorjáték volt az első iskolában, ahol tanítani kezdtem. A református kolléganővel együtt készítettük elő, és szinte hihetetlen volt, hogy az az épület, ahol eddig az ateista kommunizmus eszméit hangoztatták, hirtelen az evangéliumi örömhír színtere lehet. A tanítás sok felkészülést igényelt, de örömmel vállaltam, és meglepő volt látni, hogy mennyire nyitottak a gyermeki szívek a transzcendensre, nem csak tudásra, hanem Isten megtapasztalására. Elég hamar szembesültem azzal, hogy ha hitet szeretnék adni, ahhoz elsősorban magamban fontos tisztázni, hogy mit és miért hiszek. Ha csak azzal kezdem a mondanivalómat, hogy „az egyház tanítása szerint…”, az túl rideg, valami, ami rajtam kívül álló, engem nem befolyásoló igazságok, elvek felsorolása. Feltevődött bennem a kérdés, hogy vajon én hiszem-e azt, amit az egyház hisz és vall? Magaménak érzem-e? Amikor ezekkel a kérdésekkel sikeresen megküzdöttem, akkor úgy éreztem, hogy szintet ugrottam a tanításban, és sokkal hitelesebben tudtam kiállni tanítványaim elé.
Mit jelent ma keresztény pedagógusnak lenni egy olyan világban, ahol a fiatalok gyakran bizonytalanok önmagukban, kapcsolataikban vagy a hit kérdésében?
Keresztény pedagógusként én is emberből vagyok. Emberi mivoltom velejárója, hogy én is folyamatosan változok, alakulok, kríziseken megyek át, fejlődök, csiszolódom. Ha ezzel számot vetek, ha ezt tudatosítom, akkor sokkal természetesebb figyelni azt, hogy fiatal tanítványaim is hogyan keresik a biztos pontokat, miben találják meg a kapaszkodókat, vagy egyáltalán hol keresik a válaszokat életük nagy dilemmáira. Nincs pszichológiai végzettségem, de a hitem alakulásában, Istennel való kapcsolatom fejlődésében sok segítséget kaptam a szerzetesi közösségemben, lelkiségi tanulmányaimban és lelkigyakorlat kísérői feladataimban. Saját hitbeli tapasztalataim és mások kísérése az Istennel való útjukon, ezek mind óriási segítséget jelentenek. Az, hogy hitünk változik és alakul – hol erős, hol gyenge, hol még azt is megkérdőjelezzük, hogy van-e Isten –, ezek mind természetes velejárói annak a természetfeletti kapcsolatnak, amit Istennel építünk. Amikor valami bizonytalanná válik, megkérdőjeleződik, az nem baj! Sőt! Ezek válhatnak életemben a legjobb lehetőséggé, hogy új válaszokat, új perspektívákat keressek és találjak, hogy hitemet új alapokra helyezzem. Isten időnként kivesz a kezünkből dolgokat, amikhez görcsösen ragaszkodtunk, hogy aztán valami egészen újjal ajándékozzon meg.
Az átmeneti üres kéz tapasztalata félelmetes lehet, de megtanít arra, hogy mit is jelent igazából a hit, a bizalom, a ráhagyatkozás Isten vezetésére.
Sokan azt mondják, egy tanár nemcsak tantárgyat tanít, hanem önmagát is „beviszi” az osztályterembe. Mit visz be a diákjai közé, akár tudatosan, akár észrevétlenül?
Mindent! A hangulatomat, a gondolkodásmódomat, az öltözködésbeli ízlésemet, a pillanatnyi bosszúságomat és a mosolyomat, a hozzáállásomat, a humoromat, a véleményemet az élet dolgairól… folytathatnám a sort. A tudás, amit beviszek az órára, csak töredéke annak, amit a személyiségem jelent, és amivel hatással tudok lenni tanítványaimra. És az, amit ,,beviszek az órára”, hát az meg is látszik rajtam. Egyszer dühösen mentem be az egyik osztályba. Profilból, oldalt haladtam néhány lépést a katedra felé, hogy letegyem a naplót a kezemből. El sem értem a katedrát, amikor a leghátsó padból megszólalt egy diák: „A tanárnőnek ma rossz napja van.” Néhány lépés. Még meg sem szólaltam. Az arcomat sem láthatták. Mégis ennyiből már fel tudták mérni a diákok, hogyan vagyok jelen a számukra. Ez önmagában véve nem gond. Inkább tudatosítás és felelősség, hogy az, ahogyan én vagyok, az kihat a környezetemre.
Hogyan van jelen a hit a hétköznapi tanításban? Vannak-e olyan csendes pillanatok, amikor azt érzi, hogy valami több történik egy órán, mint egyszerű tudásátadás?
A hittanóra, mint minden tanítási óra, változó. Vannak vidám, játékos alkalmak, és vannak csendes, elmélyültebb órák. Van, amikor érezni lehet Isten jelenlétét egy gyermeki mosolyban, egy őszinte imaszándékban, egy ima- vagy élettapasztalat megosztásában, és van, amikor profán tesztfeladat vagy dolgozatírás, osztályozás történik. A hit misztérium, és ilyenként nehéz ezzel együtt élni. Nem kézzelfogható, szemmel látható valóság, hanem jelek megmutatkozása, amelyeket időnként felismerünk, rácsodálkozunk, vagy időnként meglepnek, zavarba hoznak. Nem is annyira több történik, mint a tudás átadása, hanem valami más történik. Istent másképp fogjuk, mint a történelmi évszámokat vagy a szorzótáblát. De milyen jó, hogy Istennél nincs külön szent és külön profán! Őt nem zavarja, ha dolgozatírás vagy javítás közben imádkozol. Amikor egy hittanórán nem csak Istenről beszélünk, hanem Istennel, akkor az egy minőségi különbség. Akár a tanítási órán, vagy akár egy lelkigyakorlatos imában megtörténik ez. Sokszor azt gondolom, hogy imádkozom, amikor Istenről gondolkodom, az ő igéjéről vagy az evangéliumi jelenet Jézusáról. Az ima azonban akkor kezdődik, amikor Istennel kezdek beszélgetni. Megszólítom mint személyt. Amikor plébániai hittanórán tanítottam, ezt sokkal jobban sikerült megvalósítani, átadni, mert nem kötött a szigorú kerettanterv, a számonkérések és minősítések kötelezettségei, mint egy iskolai órán.
Volt-e olyan diák, kérdés vagy beszélgetés, amely nemcsak pedagógusként, hanem a saját hitében is mélyen megérintette vagy megváltoztatta? Mit tanított ez a találkozás?
Természetesen sok ilyen volt. Hittantanárként nagyon látom azt, hogy az én ,,tantárgyam” olyan szinteken is megérinti a diákokat, ami más tanórákon nem, vagy kevésbé történik meg. A reál tantárgyak elsősorban az értelemre hatnak, a nyelv és irodalom tantárgyak az érzelmi szintre is hatnak, de a spirituális/transzcendens szint érintése a hittanórán történik érdemben és mélységében. Sokszor elgondolom, hogy míg az iskolai tantárgyak jó része a földi vizsgákra készítenek fel, addig mi, vallástanárok a túlvilági megmérettetésre készítünk fel. És miközben felkészítünk, párhuzamosan mi magunk is készülünk erre a megmérettetésre. A földi vizsgáknak többnyire újból neki lehet rugaszkodni, ha elsőre nem sikerült, de az a vizsga, amire mi készítünk és készülünk, az egyszeri és végleges. És egy történet: az egyik iskola líceumi osztályában egy diák elkezdett szidni. Először csak engem mint hittantanárt kritizált, aztán egyre jobban belelovalta magát, és egyre dühösebben kezdte szidni Istent, az egyházat, a papokat. Miközben hallgattam, először próbáltam összeszedni, hogy mit is válaszoljak neki, hogyan védekezzek és magyarázzak meg dolgokat. De aztán ahogy mondta és mondta, és már szinte kiabálta dühösen a kritikáját, a vádjait, elkezdtem figyelni őt. Csendben maradtam, nem szóltam közbe, csak hallgattam és hagytam, hogy engedje ki magából azt a sok fájdalmat, haragot, dühöt, ami benne felgyűlt. Rádöbbentem, hogy itt semmi értelme a vitának. Rendreutasítás helyett inkább döbbenet, szomorúság és együttérzés volt bennem. Egyre inkább látszott, hogy az egyházról szóló kritikája csak a felszín volt, a jéghegy csúcsa. De a lelke mélyén ki tudja, mi mindenen mehetett át ez a fiatal, milyen csalódásokon, milyen küzdelmeken, amiket én nem is tudok? Mikor végül befejezte a panasz áradatát és elhallgatott, halkan csak ennyit mondtam: „Igazad van.” Mély csend lett az osztályteremben, és hagytam, hogy ez a csend átölelje, nyugtassa és gyógyítsa a diák lelkét és azokét is, akik hallgatták. Megértettem, hogy mit jelent: „Ideje van a beszédnek, és ideje van a hallgatásnak” (Préd 3,7). Magamban imádkoztam érte, hogy Isten enyhítse az ő fájdalmát és gyógyítsa lelki sebeit. Ez a diák közvetve, de segített megértenem, hogy az ítélkezésmentes, együttérző meghallgatás adott esetben sokkal többet ér a teológiai eszmefuttatásoknál. Megtanított arra, hogy inkább figyeljek, maradjak csendben, hallgassak meg, amikor erre van nagyobb lelki szükség.
Mit jelent ma hittant tanítani egy olyan világban, ahol a fiatalok egyszerre keresik a kapaszkodókat, mégis sokszor bizalmatlanok a vallással vagy az egyházzal szemben?
A mai fiatalok, tapasztalatom szerint, elsősorban hiteles embereket keresnek. Keresnek hiteles szülőket, hiteles tanárokat, hiteles papokat. Olyanokat, akik élik azt, amit a szájukkal vallanak. Akik fel tudják vállalni azt is, ha hibáznak, de fel is tudnak állni és újrakezdeni. Nem a tökéletesség/bűntelenség az, amit keresnek, hanem azt, hogy mit jelent az Istennek átadott élet.
Mi az, ami leginkább meg tudja sebezni egy pedagógus lelkét? És mi az, ami a nehéz időszakokban mégis megtartja ezen a pályán?
A sebzettség kérdése összetett. Lehet ez egy hitkrízis, egy hivatásbeli nehézség (akár házas, akár szerzetes, akár pap az illető tanár), és lehet kiégés. Lehetnek munkahelyi nehézségek, anyagi vonatkozású nehézségek és csalódások a kollégákban, a pedagógusi küldetésben vagy akár a diákokban.
Ami engem megtartott és megtart ezen a pályán, az annak a tudata és megtapasztalása, hogy a helyemen vagyok. Isten örül annak, hogy én ezzel foglalkozom.
Ő hívott meg erre a küldetésre, mert én álmomban sem gondoltam volna, hogy ez lesz a munkám. Én gyermekkoromban igazából arra vágytam, hogy fodrásznő legyek. A szüleim azt akarták, hogy mérnökként dolgozzak. Ezek után jön Isten, és meghív, hogy iskolai keretek között róla beszéljek és tanúságot tegyek. Emberi szemmel nézve mindegyik szép és jó feladat, mindegyikben lehet kreatívnak lenni, szakmailag fejlődni. De a sok jó között érdemes azt nézni, hogy hol érzem azt, hogy a helyemen vagyok? Hol látom, hogy áldás van a fáradozásomon? Hol látom azt, hogy a nehézséggel együtt kapom az erőt és a kegyelmet a továbblépésre? Hol tapasztalok több örömet és szabadságot? Ezek azok a kérdések, amik segítettek és segítenek a lényeget látni, és nem elveszni a részletekben.
Mit jelent az irgalom, a türelem vagy a megbocsátás az iskolában? Lehet-e ezeket valóban „gyakorolni” a mindennapi pedagógiában?
Ez egy izgalmas kérdés. A diákok azt várják el a tanártól, hogy igazságos legyen. Ez rendben is van. Jogos az elvárás, hogy mindenki a tudásának mértékében kapja meg a minősítést. Ugyanakkor sok esetben az is elvárás, hogy a tanár irgalmas is legyen. Legyen elnéző, megértő, adjon új esélyt. Ilyenkor szembesítem a diákjaimat, hogy tulajdonképpen azt akarják tőlem, sőt elvárják tőlem, hogy Isten legyek. Hiszen csak Isten tud egyszerre irgalmas is és igazságos is lenni!
Nem akarok Istent játszani. Nem vagyok tökéletes tanár. Megvannak a magam hibái, törékenységei. Legjobb tudásom és belátásom szerint igyekszem az igazságosságot és irgalmasságot gyakorolni.
A tanáriban, az asztalomra ki van ragasztva egy rövid fohász, amit fontosnak tartok elimádkozni, mikor elindulok a soron következő osztályterembe: „Istenem, áldd meg az osztályt, ahova bemegyek tanítani!” A leghatékonyabb „gyakorlásnak” tartom. Azt gyakorlom ezzel, hogy ne a saját erőmben, tudásomban, pedagógiai felkészültségemben bízzak elsősorban, hanem Isten áldásában. Érdemes előreküldeni Isten áldását, mielőtt még belépnék az osztályba, mert így talán könnyebb lesz az igazságosság, a türelem vagy a megbocsátás gyakorlása is.
Volt-e olyan pillanat az elmúlt években, amikor különösen erősen érezte: „ezért érdemes tanárnak lenni”? Mi történt akkor?
Abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy előkészítő osztálytól végzős osztályokig jóformán minden korosztályt tanítok. Mindig hálával tölt el az, hogy végigkövethetem, végigkísérhetem diákjaimat ebben a testi, lelki és szellemi növekedésben. Látom őket, amikor még alig fogják a ceruzát, aranyos rajzokat készítenek, még selypítenek, vagy nem tudnak cipőfűzővel masnit kötni. Aztán telik az idő, és már azon kapom magam, hogy búcsúztatnak az utolsó tanítási órán, mert hamarosan elballagnak. És amikor végignézek a végzős diákokon, akkor tudatosul bennem, hogy az én feladatom a magvetés volt, de a növekedést az Isten adta. Éveken keresztül magvakat ültethettem diákjaim szívébe: a jóság, a hit, az öröm, a tanúságtétel, a remény, a szabadság, az ima szeretetének magvait. És közben láthattam, hogyan érnek felnőtté, hogyan válnak felelősségteljes, tettre kész emberekké. Ők viszik tovább ezeket a krisztusi értékeket. Számomra ezért mindenképp érdemes tanárnak lenni!
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2026/21. és 2026/22. számában.
