Amikor a felkérést elvállaltam, hogy közreműködjem a pünkösdi összeállításban, azt gondoltam, nem lesz nehéz ezt a szép témát körbejárni, hiszen bérmálásunk óta mindannyiunknak vannak csodálatos megtapasztalásai a Szentlélek ajándékaival kapcsolatban. Aztán rájöttem, hogy mégsem olyan könnyű röviden, tartalmasan összefoglalni mindazt, amit az ember inkább bővebben, részletesebben fejtene ki, megfelelő szövegkörnyezetben.
Miután több plébánost is megkérdeztem, a Lélek Márkus András őrkői plébánost, a cigányok papját ajánlotta figyelmembe. Hogy őt kérdezzem, hiszen nemrég vette át a 33. Szent György Napok záróeseményén a Pro Urbe díjat, amellyel a város elismerte azt az áldozatos és sokrétű munkásságot, amellyel hozzájárult a roma közösség lelki, szellemi felemelkedéséhez. Laudációját Hajdu János főesperes készítette el, idézek belőle: „Sok éven keresztül kiváló pedagógusként, latintanárként gazdagította a Székely Mikó Kollégium és a Mikes-líceum diákjainak tudását. Nemcsak tanított, hanem nevelt is. Diákjai elismeréssel emlékeznek sokszínű óráira. Tizenöt éve vasárnaponként a Szent József-templomban mutatja be az esti szentmiséket Sepsiszentgyörgyön, kiváló prédikációival gazdagítja és örvendezteti meg a lelkeket. Reményt ad, növeli a hitet, és buzdít a felebaráti szeretetre. Ha néhány szóval kellene jellemeznem, így foglalnám össze: szociális érzékenység, empátia, egyházához való hűség és engedelmesség.”
Oroszlánrésze volt abban, hogy megtelepedtek az Őrkőn a Teréz Anya Leányai szerzetesnővérek, hogy felépült a Mária Világ Királynője-templom és a Néri Szent Fülöp-iskola, hogy több roma generáció megtapasztalhatta a hit élő valóságát és a Szentlélek ajándékait a bérmálások során.
Én a kilencvenes évek elején találkoztam vele Székelyudvarhelyen, amikor egyházunkban is elindult a hitoktatói képzés. Mint frissen megtért személy, számomra ő volt az egyik személyiség, aki humorával, vidámságával, személyes történeteivel egészen közel hozta a megfoghatatlan Istent. Aki nemcsak órákat adott le, hanem láthatatlan módon nevelt. Amikor az a nagy öröm ért – Isten nyugtassa – Kovács Sándor kanonok, főesperes-plébános szolgálata alatt, hogy elsőszülött gyermekemmel a pocakomban a bérmálás szentségében részesültem Székelyudvarhelyen, a Szentlélek ajándékait fokozatosan értettem meg. Mindig jött és azt adta, amire éppen szükségem volt… és folyamatosan adja azóta is, ha kérem, ha figyelek rá.
Az őrkői Mária Világ Királynője-templomban éppen elsőáldozási ünnepség zajlott, amikor Márkus András plébánost megkerestem. Nyolc kicsi menyasszony épp akkor vette magához a szent ostyát. Az ünnepség után bevállalta, hogy a témáról megoszt egy szép emléket.
Pünkösdi csoda? Talán… számomra igen!
Gyergyóremetei segédlelkész éveimben, 1983 és 1991 között, a hittanos ifjakkal minden évben részt vettünk a pünkösdszombati búcsún. Vonattal mentünk, reggel négy óra pár perckor szálltunk fel a ditrói állomáson a Csíkszereda felé közlekedő szerelvényre. Egy alkalommal nem tudtunk jegyet venni, mert az utolsó percben érkeztünk az állomásra, a vonat éppen behúzott a vágányokra. Hirtelen kiadtam a parancsot, mindenki az utolsó kocsiba szálljon fel.
Elhelyezkedtünk, a vonat elindult, és mi elkezdtük imádkozni a rózsafüzért, minden tized között egy-egy énekkel tarkítva, díszítve. Már az első tized alatt átvillant az agyamon, hogy imámat felajánlom a büntetésmentes megérkezésért.
Fiataljaink szépen-lelkesen imádkoztak és énekeltek. A marosfői állomás után belépett az utastérbe a kalauz. A fülkementes, egy utastérrel rendelkező kocsiban egy pillanatra megállt az élet. Fiúk, lányok voltunk vagy nyolcvanan, rémülten néztünk fel a jegyellenőrre. Ő pedig, amint megpillantott engem, a reverendás fiatal papot, meghajolva szépen oda köszönt nekem: „Sărămîna, părinte!” Azaz kezét csókolom, atya, mert a vallásos románok így köszönnek papjaiknak, és jegyellenőrzés nélkül távozott. A két kocsi közötti átjáróban még egy jó ideig ott állt és hallgatta, amint magyarul imádkozunk, és a szép Mária-énekeket hálás szívvel zengedezzük. A csoda pedig abban állt, hogy ez a román hivatalnok gyönyörködött a magyar imádság és éneklés lelki melegséget árasztó meghittségében. Nyelvcsoda, megértette a kalauz, hogy az imádság nyelve nem a román, nem a magyar, hanem a szív szeretetnyelve, amely összeköt minden jóakaratú embert. Talán ő nem mondta magának, de én már Somlyóra megérkezvén hittel mondtam magamnak, hogy a Szentlélek pünkösdi nyelvén találkoztunk egy vallásos hivatalnokkal.
Jöjj, Szentlélek Úristen, áraszd el békés szereteteddel minden nép és nemzet szívét.
Józsa Zsuzsanna
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/21-es számában a Fókusz-összeállítás részeként (összeállította: Dénes Gabriella, Szász István Szilárd).
