Végignézek a naplómon. Számtalan próbálkozást látok az időm beosztására. Mintha nem lenne belőle elég. Pedig az idő adott. Van. Azazhogy nincs. Mi gondolunk rá úgy, mint létezőre. Megteremtjük. Mert kapaszkodókra van szükségünk. Viszonyítási pontokra. Tagolni akarjuk az életünket. Vágyjuk a rendet. Valójában nem az időnket szeretnénk beosztani, hanem a figyelmünket. Annak békés és biztonságot nyújtó tudatára és érzetére vágyunk, hogy figyelmünket szabadon és önként fordíthassuk olyan élőlények, tevékenységek, külső és belső történések felé, amelyekben értéket látunk. Mert ahol a figyelmünk, ott a szeretetünk.
Akkor vagyunk leginkább önazonosak, amikor szerető figyelmességünk irányáról, odaadásáról és kitartásáról magunk rendelkezünk. Szabadon. Ehhez képest gyakran tapasztalunk felénk irányuló türelmetlenséget, és sokszor magunk sem bírjuk kivárni ezt a szerető figyelmet. Törtetünk érte. Kiköveteljük. Kierőszakoljuk. Újra és újra. Soha nem elég (jó). Pedig a figyelem önként áradna. Melengetőn, éltetőn, ciklikusan. Mint a nap. És folytonosan. Mint Isten szeretete.
Az ő jóságos figyelmességében lehettünk jelen kedden is a marosvásárhelyi Páduai Szent Antal-templomban, a kilenced harmadik találkozóján. Hallgattuk Jakabos Barnabás SJ szemlélődő gondolatait, amelyekkel imádságos meditációnkat vezette. Éltük a csöndet. Észleltük Isten körülölelő, átható jelenlétét. Magunkon éreztük tekintetét. Simogató volt. Ítéletmentes. Elfogadó. Gyönyörködő. Gyógyultunk általa. Kivirultunk. Mint általában az emberek, akik régóta vágyott odafordulásban részesülnek. Csöndes imánkat egy tanító gondolat vezette be, miszerint az időnk és a figyelmünk a legtöbb, amit a jó Istennek adhatunk, hiszen általuk szeretetünket, egész önvalónkat ajándékozzuk neki.
A törékenység áldozata
Az önátadásról hallhattunk a meditációt megelőző szentmisében is. Az Úr Jézuséról és a miénkről. A tudatos és önként vállalt önátadás áldozatáról. A törékenységről. A megtörtségről. A bánattal, akadályokkal és az Istentől eltávolító, túlzó bűntudat („Nem vagyok elég jó. Nem vagyok méltó.”) kísértéseivel terhelt lélek csupasz felajánlásáról. Ez az önátadás azonban nem föltétlenül kell hogy sajgó lélekkel történjen. A hála, az öröm, az egységérzet ugyanúgy része lehet, mint bármely más testi és lelki állapot. A kulcs a valódiságban rejlik. Mindabban, amit a szentáldozás pillanatában magunkban hordozunk, és akik az őszinteség meztelenségében éppen akkor vagyunk.
Kérések, vágyak lüktetnek bennünk. Szándékok húzódnak mögöttük. És ezek nem mindig tiszták. De érdemes kérnünk a tisztánlátás, a megtisztulás, a bűnbocsánat ajándékát, és azt, hogy igazságérzetünk betöltésénél nagyobb legyen bennünk a remény, erősebb az irgalom. Mert a jó Isten nem véres áldozatokat akar. Nem is a tökéletesség álcáját. Hanem irgalmat. A megbocsátás képességét. Vagy legalább az arra való törekvést. Töredezettségből fakadó alázatot. Folytonos vágyat a szeretetkapcsolat megújítására. Amikor a szentáldozásban magunkhoz vesszük az Úr Jézust, az Oltáriszentség egységében az Atyát, a Szentlelket, az életet öleljük magunkhoz. Átadjuk neki megtörtségünket. Mint egy falat kenyeret. Ahhoz hasonlóan, ahogyan Jézus adta át magát az Atyának a kereszten, és adja át magát nekünk is minden szentáldozásban a leheletnyi ostya finom szövetében. Amikor magunkba fogadjuk őt, mindent átadunk neki. És mindent elengedünk. ráhagyatkozunk. És felszabadulunk ebben. Új életet kezdünk. És ez minden nap megtörténhet.
A gyöngédség ereje
Elmélkedtünk az Oltáriszentségről, folytattuk a szentségekről megkezdett gondolkodási folyamatunkat. Hívóképek segítették a merengést. Magunkból hoztunk felszínre olyan képeket, amelyeket a gyöngédség ereje emlékezetünkbe égetett. Újra átéltük az ölelés biztonságát. Néma tekintetek találkozásában a szívek beszélgetését. A csöndes jelenlét bőbeszédűségét. Talán valamiféle hiányt is, amit szegénységnek nevezünk. És aminek Páduai Szent Antalhoz hasonlóan mégis örvendezünk. Mert a lelki szegénység mögött belső értékek húzódnak, felismerések lapulnak, amelyek éppen e hiányok fényében tudnak fölragyogni. A melengető pillanatok fölidézésére, szegénységünk megtapasztalására éppen azért volt szükség, hogy megsejtsünk valamit az Oltáriszentségben rejtőzködő szeretet gyöngéd kősziklaságából.
Értékkereső figyelem
Hogyan függ mindez össze az írás elején említett időbeosztási törekvéssel? A figyelem jókor jóra fordításának vágyával? Az értékek mentén, amelyeket keresünk, és amelyeket időről időre átrendezünk. Szükségszerűen, hiszen változunk. Jó, ha van egy központi értékünk. Egy örök változatlan, amely maga köré gyűjti a rokon értékeket, eltávolítja a kiüresedetteket, és áramoltatja maga körül az időt, a figyelmet, az életet. Mint rendszere bolygóit a nap.
Orbán Júlia
