Múlt vasárnap, amikor a marosvásárhelyi Páduai Szent Antal-templomban Jakabos Barnabás SJ a közelgő Szent Antal-kilencedet hirdette, késztetést éreztem, hogy magam is bekapcsolódjam a következő kedden kezdődő kilenchetes imazarándoklatba. A sugallat, amely erre az útra indított, mély, belső megélések lehetőségét sejtette.
Eszembe jutott az imakönyv, amelyet édesanyám elsőáldozásom alkalmából ajándékozott nekem. Kis, fehér zsebkönyv volt, benne olvasmányos történet Páduai Szent Antal életéről és több rövid imádság. Felötlött bennem, hogy édesanyám sokat imádkozik a szenthez, és gyakran meséli: érezhetően tapasztalja meghallgatását, közbenjárását. Fölvillant bennem a templom festett üvegablakának egyik gyönyörű képe Szent Antal nyelvéről, amely az elérhető szakirodalom szerint ép ereklyeként maradt fönn a szerzetes halála után. Volt egy erős, visszatérő szándékom is. Mindez együttesen szította föl bennem a vágyat, hogy részt vegyek a szentmisékkel összekötött lelkigyakorlatos utazáson.
„Arról beszélünk, amit tudunk; és arról tanúskodunk, amit látunk” – olvasta Tamás Barna SJ János evangéliuma 3. fejezetének 7-15. verseit kedden, a Szent Antal-kilenced első alkalmán. A gondolat most is visszhangzik bennem. Tanulásra hív, és az ajándékba kapott megértés önmagunkon átpárologtatott továbbadására. Ezt tette Jakabos Barnabás SJ is. Közénk jött, és beszélt. Meghívott, hogy az idei lelki programot a szentségek mentén imádkozzuk végig, különös tekintettel arra, hogy a gyulafehérvári főegyházmegye 2026-ot a keresztség éveként hirdette meg. Figyelmünket hétről hétre a szentségek egyikére és a velük való imára fordíthatjuk, és mivel hét szentség van, lehetőségünk nyílik két bevezető alkalomra is, amikor olyan témákról elmélkedhetünk, amelyek lelkünk fejlődését és tisztulását szolgálhatják.
Az első alkalom témája a kérés és a kérő ima volt. Jakabos Barnabás SJ Szent Antalt hozta föl példaként, aki jóhiszemű elszántsággal, olykor az életét is kockáztató merészséggel kért, és járt közben legrászorulóbb embertársai érdekében a földi hatalom korabeli képviselőinél. Az elesett emberekben a jó Istent látta, bennük érezte őt magához legközelebb. Alázatos volt, és belső érintettségből fakadó bizalmi kapcsolatot ápolt vele. Szenvedélyesen kutatta, tanulmányozta szavai értelmét, és sok időt töltött imádságos jelenlétében. Amikor a jó Istentől kért, ebből az állapotból kért. A szerető jelenlevés, dicséret és bizalmi kapcsolat megtartó lelkiségéből.
Elmélyülten hallgattam a szentbeszédet, és engedtem: érintsenek a szavak, az érzetek. Legerősebben a kérés, követelés, kívánság és vágy fogalmainak értelmezései élnek most is bennem. Amikor kéréssel fordulunk a jó Istenhez, szükséget fedünk föl előtte. Külső és belső sebezhetőséget. Nehézkedést. Törékenységet. Vétket. Szégyent. Elakadást. Szenvedést. Vagy a szenvedés enyhítésére tett hiábavaló kísérletet. Tehetetlenséget. Zavarodottságot. Döntéshelyzetet. Vagy a döntéshozatal képtelenségét. Bátortalanságot. Vagy csapdába zártságot. És amikor e szükséget, amelyet talán önmagunk előtt sem ismerünk be szívesen, a jó Isten elé tárjuk, és rábízzuk, mélyen imádkozunk. Nem követelünk. Jól kérünk. Ebben a felajánlásban benne van az Atya iránti szeretetünk és bizalmunk, Jézus gyógyító erejébe és a Szentlélek tisztánlátást hozó segítségébe vetett hitünk.
A követelésben erőszakosság van. Érdekérvényesítésre tör. A szabadság és a tisztelet hiánya mutatkozik meg benne. A kívánság konkrét, gyakran fakad valamilyen hétköznapi vagy testi szükséglet teljesületlenségéből, amelynek betöltése gyors fogyasztásra sarkall, az azonnaliság ütemét diktálja. Ezzel szemben a kérésben, pontosabban a kérő imában, törékeny szükség jut kifejezésre, szabadon és bizalommal odasóhajtva a Jóisten elé oly módon, hogy a felajánló – még az esetleges nehézségek ellenére is – a teljes folyamatot ajándékként éli meg.
b
Hallottam a vágyról is. Arról a hangról, amely a jó Isten lényéből, megfoghatatlan mélységekből buzog föl, és megremeg bennünk. Megmutatkozhat visszatérő jó gondolatként, nemes szándékként, amelyhez édesen nyugtalanító belső indíttatás, hívás, elhívás, meghívás, hivattatás, hivatás kapcsolódik. Késztetést és készségességet, belső lázat, fagyos félelmet és rendíthetetlen bizonyosságot érezni egyazon időben. A kérő imádság a legtöbb, amit tehetünk, hiszen így kapcsolatba kerülünk legmélyebb belső szükségünkkel, élni és másokat éltetni akaró, szolgáló vágyódásunkkal. Imádságban kérhetjük a Jóistent: segítsen ráhangolódnunk e finoman rezgő, belső meghívásra, és bizsergesse meg lelkünket vágya félreérthetetlen jóváhagyásaként.
Tovább hat bennem Jakabos Barnabás SJ gondolata: a kérő ima, ahhoz, hogy lelki fejlődéshez és tisztuláshoz vezető úton kísérhesse végig az imádkozót, jó, ha böjttel, jó cselekedetekkel és alamizsnaosztással egészül ki. De nem teljesítményorientált, hivalkodó böjttel, amely az önsanyargatás révén testen és lelken egyaránt erőszakot tesz. Nem olyan böjttel, amely az akaraterő és az önmegtartóztatás egyensúlyérzékeny serpenyőit rángatva libikókáztatja. Nem is hősieskedéssel, amely a hiúságot legyezgeti. Hanem egy fontos értékhez való szeretetteljes, odafordulással, kötődéssel, kitartó ragaszkodással egy eltérítő erő, egy álérték ellenében. Valahogyan úgy, ahogyan Odüsszeusz kötözte magát hajóvitorlája árbócához, mert előre látta: csak így állhat ellen a szirének csábító énekének. Böjtölésünkben meghallhatjuk saját szirénjeink csalogató hangjait, és szabadon mondhatunk újra és újra igent a számunkra fontos értékre, amelyhez ragaszkodunk, és amelynek ellenében a kísértést érezzük. Ekkor a böjt ünneppé válik, amelyért minden pillanatban hálásak lehetünk.
A szentmise egyetemes könyörgéseit Páduai Szent Antal elé terjesztett kéréseinkkel és saját imaszándékainkkal együtt ajánlottuk föl a jó Istennek. A liturgia végén jó volt a templom hűvös csöndjében maradni. Csak ülni. Lenni. Lélegezni. Az időtlenség tudatában a jó Istennel elidőzni. Figyelmünket és szeretetünket teljesen neki ajándékozni. Figyelmét és szeretetét belülről fakadó, kiáradó békében megtapasztalni. A nyugalom megváltoztatta arcvonásaimat, tekintetemet, testtartásomat. Arcomon ellazultságot és derűt, szemeimben fényt, testemben táncos könnyedséget, szívemben imádságos vágyat éreztem. Hazatérve folytattam az imát. Vajon mit hoz a folytatás?
Orbán Júlia
