Lélekben álljunk oda az üres sír elé, és képzeljük magunk köré mindazokat a személyeket, akik azon a diadalmas vasárnap reggelen először értesültek Krisztus feltámadásáról.
Az őrök már elrohantak, fegyvereiket eldobálva, nem törődve többé paranccsal, feladattal. A rémület szárnyakat adott nekik, és ők már ott állnak a jeruzsálemi nagytanács előtt, és félelemtől vacogó fogakkal adják le jelentésüket. Pedig ők nem is a Feltámadottat látták, hanem csak az angyalt. A nagytanács is meg van rémülve az esemény hatása alatt, de kiszámított, erőltetett nyugalommal intézkedik. Hazugsággal és vesztegetéssel igyekszik eltussolni a már letagadhatatlan tényt. Még egy utolsó erőfeszitést tettek a közvélemény megtévesztésére: „mondjátok azt, hogy az ő tanítványai éjjel eljöttek és ellopták őt, amíg mi aludtunk”. Ez a rosszakarat logikája: előtte áll a letagadhatalan tény, a még remegő szemtanúk, de pillanatra sem gondol az igazság elfogadására, hanem bármi áron keresi a kibúvót.
És az asszonyok? Ezek az egyszerű, hívő lelkek ott állnak, és amint hallják az angyal szavait: „Nincs itt, feltámadott!” – máris sietnek tudtára adni a tanítványoknak az örvendetes eseményt. Pedig amikor elindultak a sírhoz azon a tavaszi reggelen, ők sem gondoltak a feltámadásra. De most hisznek, mert az angyal szava és az üres sír elég bizonyíték számukra.
A feltámadt Krisztus tanítványainak szólt, ammelyel felrázta őket lelki aléltságukból. Azonban a hír annyira hihetetlennek tűnt előttük, hogy ők is látni akarták a jeleket. Péter és János izgatottan siettek a sírhoz. János „látta és hitt”. Péter a fejét csóválta, és még nem hitt. Szent Márk evangélistánál olvashatjuk, hogy a többi tanítvány egyenesen kételkedett a feltámadásról szóló híradás valódiságában. Ők maguk a feltámadottat akarták látni.
Mennyi riadt tekintetű, letört szívű ember állta körül az üres sírt! Nem könnyű feladat személyesen bebizonyítani nekik a feltámadás igazságát. Erre egyedül csak az Üdvözítő képes. És ezt meg is tette, csatlakozva a két emmauszi tanítványhoz.
És a két vándor, feledve fáradtságot, éhséget, szomjúságot, otthagyva otthont, rokont, családi kört, rohantak vissza Jeruzsálembe hirdetni a nagy örömöt: „Láttuk őt! Feltámadott!” Egyszerre megváltozik a kép, a szemek felragyognak, a remény új távlatokat nyitt meg, mert látták őt, ettek vele, hallották szavait.
A többit már tudjuk. A hit tüzei kigyulladtak a szívekben, és azokat többé már nem lehetett kioltani. Az események forgatagában, a későbbi üldözések vérzivataraiban, a bátor hangú prédikálásokban, a kínszenvedések hullámverésében éppen úgy, mint a katakombák csendes, meghitt összejövetelein. A székesegyházak misztikus csendjében, mindenhol és mindig ez a meggyőződéses hit osztja diadalát: „Feltámadott, amint megmondotta vala!” Ilyen lélektani hatása csak a megdönthetetlen ténynek lehet!
Fodor György piarista konfráter
Az írás megjelenik a Vasárnap 2026/15-ös számában.
