Széttört székek, betört ablakok, ostorral verés, öngyilkossági kísérlet és megannyi szörnyűség és fájdalom, amiket felidéz interjúalanyom, amikor az alkohollal kapcsolatos tapasztalatairól kérdezem. Levente édesapja alkoholista volt, később édesanyja is alkoholista lett. Felkavaró őszinteséggel beszél a székelyföldi fiatalember az alkohol okozta szenvedésekről és a mindennapi küzdelmekről. A nevét a saját és családja érdekében megváltoztattuk, hiszen a történet nem ért véget, együtt kell élniük ezekkel a terhekkel.
A szorongás a domináló érzés azokban a gondolattársításokban, amelyekre asszociál Levente, amikor arra kérem, mondja el, mi jut eszébe az alkoholról. Az egyik első intenzív emléke, amikor egy ünnepséget követően édesapja szétverte a frissen öntött betonelemeket az udvaron, mert az édesanyja mással is táncolt az eseményen. Amikor iskolából hazamenet látta, hogy nyitva van a kapu, már tudta, semmi jóra nem számíthat. Folyamatos szorongás volt benne ilyenkor: „minden nap úgy mentem haza, hogy nem tudtam, mi vár rám otthon”. Ilyenkor, ha tehette, inkább haza sem ment, hanem vagy egy barátjához, vagy az édesanyja munkahelyére ment Levente. De volt, amikor muszáj volt hazamennie: ilyenkor igyekezett elkerülni részeg édesapját, bement a szobájába, vagy hátra a kertbe, csak ne kelljen egy légtérben tartózkodnia vele. Volt, hogy az apja jó kedvében volt, megölelte, majd pár perc múlva ordibálva tért vissza, „mintha skizofrén lenne”. „Nagyon csendben voltam” – emlékszik vissza: „mindig vártam anyumat hazajönni, mert ő volt a mentőövem” – magyarázza.
Levente elmondása szerint ő nem sokszor kapott fizikai verést az édesapjától, de a testvérét volt, hogy ostorral verte meg, az édesanyját pedig rendszeresen bántalmazta, „kékre-zöldre verte… megütötte, megrugdosta”. Heti rendszerességgel előfordult, hogy a veszekedések során eltört egy szék, betört egy ablak, vagy éppen tojásokat hajigáltak. Egy alkalommal Levente édesapja a saját testvérével (Levente nagybátyjával) és édesapjával (Levente nagyapjával) verekedett össze: az édesapjának a kezét, a testvérének a kezét és a bordáit is eltörte. Ezt követően a család azon részével a gyermekeknek sem volt szabad beszélniük.
Zérók vagytok!
A lelki bántalmazás, az ezek által okozott gyötrődés hasonlóan sok fájdalmat okozott. Az édesapjuknak „az volt a szavajárása, hogy »zérók vagytok«, »nem vagytok jók semmire«, »nem értek semmit«. Az ember egy idő után, főleg, ha gyerek, elhiszi, hogy tényleg nem ér semmit”. Abszurd módon a nagyszülők is arra intették a gyerekeket, hogy „ne idegesítsék” fel az apjukat, sokszor úgy tűnt, mintha ők maguk lennének a hibásak, amiért az apjuk iszik és agresszív módon viselkedik. „Mindig el volt tusolva”, ha az alkohol miatt „hülyeséget csinált” az apjuk.
„Egy áldott ember” – gondolta Levente édesapjáról a környezete: elmondása szerint az emberek nem akarták elhinni, hogy milyen az apja valójában. Kifele „mindig azt mutatta, hogy milyen ügyes, milyen okos ember”.
„Apád felakasztotta magát” – futott be egyszer az édesanyja, amikor az istállóban az utolsó pillanatban szabadította ki az öngyilkosságra készülő férfit. „Nem kellett volna sok idő, hogy megfulladjon” – idézi fel a szörnyűséget Levente. A mentő elvitte, helyrejött, de többet nem beszéltek az esetről, „mintha semmi sem történt volna”.
Ilyen családi tapasztalatok mellett nem teljesen váratlan, hogy Levente a pszichológia szakot választotta az egyetemen: „szerintem nem másokon akartam segíteni ezzel, hanem inkább magamon. Keresni az utamat, hogy ezeket a lelki traumákat hogy győzzem le” – magyarázza. Később depresszióval is megküzdött, amit egy munkahelyváltás és egy korábbi szakítás is tetézett: mindez erős félelemmel társult, hogy az új barátnőjét – azóta már feleségét – megtartsa. A helyzet testi tüneteket is okozott, végigjárt mindent, neurológiát, pszichiátert, aki nyugtatókat írt fel neki. Pár napig szedte ezeket, majd belátta, hogy ez nem lesz jó, mert csak elnyomja azokat a dolgokat, amiket meg kellene oldania. Végül pszichológus és egy pszichodrámacsoport segítségével sikerült kikerülnie ebből az állapotból. Ezt követően meglátogatta az édesapját, akivel addigra megszakították a kapcsolatot. Szembesítette a tetteivel, azzal, hogy milyen „rossz életük volt”, hogy amiket tett, azzal maradandó sérüléseket okozott bennük. Egy másik alkalommal azt is „kimondatta” az apjával, hogy mindennek ellenére szerette, becsülte őket. Erre azért volt szüksége, mert korábban folyamatosan azt éreztette velük, hogy ők semmire sem jók.
Kékszesz és májcirrózis
Az alkoholhoz kötődő kálváriájuk sajnos nem ért véget itt: időközben kiderült, hogy édesanyjuk is alkoholista lett. Olyan súlyos volt a függősége, hogy sokszor már kékszeszt ivott. A nő nem tudta feldolgozni férje iszákosságát, másfelöl saját édesanyja és testvére is sokszor gyerekként kezelte, miközben már ő maga is nagymama volt. Fia győzködésére részt vett egy kéthetes elvonókúrán, ami hatásos volt, később azonban ismét visszaesett, amikor kiderült, hogy férje beteg. Bár óvták tőle, ő visszament hozzá ápolni őt, de ez csak tovább rontott a helyzeten, ismét visszaesett. Amikor a gyerekei érte mentek, „fel sem tudott kelni az ágyból, mert akkora hasa volt, mintha terhes lenne”. Májcirrózissal diagnosztizálták. Olyan volt, „mint egy élő halott”. Levente győzködésére ismét megpróbált szembenézni az alkoholproblémáival, így azóta egy függőket tömörítő segítő csoportba jár, ami sokat javított a helyzetén. Egy ideje már nem iszik, mondja Levente, s hozzáteszi, hogy végre az unokáival is jól érzi magát, vigyáz rájuk. Előtte mintha ez is a terhére lett volna.
Levente mindezek ellenére ajándékként tekint az életükre. Meglátása szerint Székelyföldön alapprobléma, hogy minden alkalommal inni kell, örömre, bánatra egyaránt. Erős a közösség nyomása, ha nem iszik, szinte sértésnek veszik. Levente szerint az alkohol nem ördögtől való, de kontrollálni kell, keretek között tartani. Minden tőle telhetőt megtesz, hogy az ő gyerekei számára már ne jelentsen akkora terhet az alkohol, mint amit az ő számára jelentett. A saját generációjánál igyekszik lezárni, és maguk mögött hagyni ezt a problémát.
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/12-es lapszámában a Fókusz-összeállítás részeként.
[…] Az alkohol rabságában – az „áldott ember”, aki verte a családját… […]