Ne panaszkodj! Beszéld ki magad! Jogod van az érzéseidhez! Fontos, hogy mindenki hozzáállását ismerjük és elfogadjuk! Vállald magad! De igenis, hallgass meg!
Az elmúlt napokban egy rég nem látott kedves ismerősömmel találkoztam, és nagyon megörvendtem, hogy újra látom őt. Óvatlanul és természetesen megkérdeztem: Hogy vagy? – és ott találtam magam egy 20 perces panaszáradat közben, amibe belesűrítette az elmúlt pár évének minden búját-baját. Én pedig csak álltam, szótlanul, próbáltam követni a mondanivalóját, titokban reméltem, hogy én is sorra kerülök a saját mondanivalómmal. Aztán pedig eszembe jutott egy régi munkatársnőm, akivel sok gyűlést gyűrtünk le közösen. Gyűlések sikerekről, feladatokról, nehézségekről, de ahol mindig az övé volt az utolsó szó az igazság az, hogy nem szeretnék panaszkodni, de az a helyzet, hogy… és ez számomra olyan… Akár az asszertív kommunikáció gyakorlatba ültetése is lehetett volna (álcázva talán), de sajnos mindig panaszkodásba torkollt.
Valamint az a kirándulótársam, aki nekem mindig csak panaszolt, másnak pedig nem… Bevillannak olyan szeretett személyek képei is, akikkel a találkozásra külön készültem, hogy majd türelmes és megértő leszek, elfogadó, és hátha ez alkalommal ő sem lesz olyan borúlátó élmények. És a legtöbbször én tévedtem. Sajnos.
Ismerős élmények és helyzetek, ugye? Hiszen mindannyiunk életében vannak/lehetnek panaszkodó emberek. És különböző módokon hatnak ránk. Sajnáljuk őket, próbáljuk vigasztalni, együttérzők vagyunk, próbálunk segíteni, dühösek, tehetetlenek leszünk, szinte már kívülről tudom, mit fog mondani módokon kapcsolódunk hozzájuk.
Próbálunk segíteni azzal, hogy meghallhatjuk figyelmesen a történetét, hiszen együttérzőek, megtartóak, bátorítóak vagyunk, perspektívákat nyújtunk, megosztjuk a mi értelmezésünket vele, a hitünket a miértekről és hogyanokról, hogy segítséget ajánlunk fel (amit vagy elutasít, vagy hosszú távra biztosítottnak tekint részünkről), hogy újrakezdjüka segítségnyújtást és/vagy feladjuk.
Sokszor bármit is teszünk, nem változik semmi. Sem benne, sem a hozzáállásában, a mondanivalójában, az életében, sem a velünk való kapcsolatában. Egyre szomorúbbak, tehetetlenebbek, frusztráltabbak és dühösebbek leszünk. Ez lehet a jele annak, hogy életünkben a „Panaszkodóval” állunk szembe, azzal az emberrel, aki magánéleti vagy szakmai szerepünkben a panaszaival kapcsolódik hozzánk, és ezzel uralja a közös terünket, teremti meg a kilátástalan/nehéz légkör hangulatát, és hozzájárul ahhoz, hogy a saját tehetetlenségünket és ehhez kapcsolódó türelmetlenségünket fokozottan megéljük.
Elkezdünk ellene harcolni. Azzal, hogy még jobban akarunk rajta segíteni, hogy másként is lássa, hogy megpróbálja, hogy tudjon változni és változtatni…. Mi segítünk. És csapdába esünk, hiszen sokszor a Panaszkodó nem akar a panaszkodásról leszokni, mert ő csak így tud kommunikálni, mert ő csak a (valós és vélt) gondjai révén tud fontos lenni és kiemelkedni, mert így biztosítja magának a figyelmet, az együttérzést, a legyen már egy kicsit rólam is szó élményeket.
Sokan vagyunk és sokfélék, hozom otthonról hamuba sült pogácsaként, és pszichoterapeutaként is ebben hiszek. Ugyanúgy, mint ahogy hiszek a változásban, a saját magaméban. Nem abban, hogy én valakit meg tudok változtatni, hanem abban, hogy ha akarunk, meg tudunk tanulni változni, belső indíttatásra. Hiszek a határokban.Hiszek abban, hogy a Panaszkodóval szemben nem vagyunk tehetetlenek, vannak eszközeink arra, hogy vigyázzunk a saját jólétünkre is. Hiszem, hogy az elég jó vezetőknek fel kell tudniuk ismerni a panaszkodót, és oly módon kezelni, hogy a munkahelyi közösség ne helyettesítse sem az önismereti munkát, sem a terápiát, és olyan kommunikációs modellt és munkahelyi közeget kialakítani, ahol mindenki elfogadhatóan érzi magát, nem alárendelve mások panaszainak. Hiszem, hogy baráti kapcsolatainkban és családon belül sincs mágikus megoldás, hanem a saját határaink és toleranciánk megjelölése lehetnek az eszközeink abban, hogy nemcsak másokra, hanem saját magunkra is tudjunk vigyázni, és nemcsak másokkal, hanem magunkkal szemben is tudjunk együttérzők lenni.
A panaszkodás nem betegség, hanem szokás, de betegítően hathat ránk és környezetünkre. Betegítően, hiszen gátolja az egyéni fejlődést és a kapcsolataink fejlődését. Aki panaszkodik, az nem fontos, hanem egy idő után csak kiszámítható, és ennélfogva mellőzhetővé válik a munkahelyén, a baráti és családi környezetben egyaránt.
Van azonban lehetőség arra, hogy érzéseink és történéseink révén elég jól tudjunk egymáshoz kapcsolódni, és ez a megosztás. A megosztásban szeretném, ha a része lennél annak, ami velem és bennem történt és történik, nyitott vagyok arra, amit adni tudsz, és befogadom azt, több leszek/könnyebb leszek/kreatívabb/inspiráltabb leszek azáltal, hogy veled megosztottam. Amikor pedig rád kerül a sor, én is teret és megtartást adok ahhoz, hogy te is meg tudd osztani, ami számodra fontos. Kölcsönös, nem mérlegel, de lehetőségeket teremt cserére, gazdagodásra és hitelesebb emberi kapcsolatokra.
Kasza Izabella pszichológus
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/9-es számában.
