Molnár Lajos teológiai tanár, címzetes esperes huszonöt évvel ezelőtt, ötvénéves korában hunyt el 2001. március 17-én. Alakját, emlékét Jitianu Liviu, diákja és utóda idézi fel halálának évfordulója alkalmából.
Gyakran járom a zürichi temetőket. Néha hivatalból, néha csak sétálgatok a gyönyörűen ápolt csendes, az emlékezésnek szánt helyeken. Előfordul, hogy felcsillan a szemem, ha egy-egy magyar nevet is felfedezek a sírköveken. Mintha ezzel az ismeretlenből átnyúlna hozzám egy kis „otthon”. Kevés itt nyugvó ismert számomra: Johanna Spyri, Gottfried Keller, Thomas Mann, Georg Büchner, Elias Canetti, James Joyce… Őket valahogy kikerülte a feledés pora. A többieket nem… Három-négy generáció, és mindenkit elfelejtenek. Pedig valamikor mindenik esetében így hangzott: született, tanult, tanított, dolgozott, családot alapított, nevetett, sírt, szenvedett, talán boldog is volt, majd meghalt. A volt és a van között számunkra az emlékezet a híd.
25 éve halt meg szeretett és tisztelt tanárunk: Molnár Lajos. Gondolatban a kapnikbányai temetőben vagyok, ahol utoljára 2006 márciusában jártam. Borka Ernő plébános kemény bányászfiúkkal töretett utat nekünk a sírhoz a derékig érő hóban. Vajon hogy néz ki most Lajos sírja? Belepte a gaz? Látogatja valaki? Dániel próféta szavai állnak sírkövén: „Akkor az érteni tudók ragyogni fognak, mint a fénylő égbolt, s akik igazságra tanítottak sokakat, tündökölnek örökkön-örökké, miként a csillagok…” (Dán 12,3). Ő ragyog – reméljük, mi pedig megyünk tovább, még alkotunk, mintha a túlélés kiérdemelt ajándék lenne, s valahogy azt az érzést ápoljuk magunkban, hogy a kortárs túlélő jobb, igazabb lenne, mint az eltávozó. Micsoda tévedés! Minden életút egy isteni ajándék, megharcolt próbálkozás emberré válni.
Festschriftet, Liber amicorumot, emlékkötetet azóta sem írtunk neki, róla… Elfelejtettük…
Emberként igyekeztünk a kegyelet órájában „mindent” megtenni: „A Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet (valamint a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Teológiai Kara) megrendült lélekkel közli, hogy Főtisztelendő Dr. Molnár Lajos, teológiai tanár, életének 51., papságának 26. évében 2001. március 17-én, rövid, súlyos szenvedés után elhunyt. Kapnikbányán született 1950. június 15-én, mélyen vallásos bányász család gyerekeként. 1975. június 22-én boldogemlékű Márton Áron püspök szentelte pappá Gyulafehérvárott. (…) Azt a feladatot kapta az Egyháztól, hogy ne csak a híveket, hanem a hívek jövendő papjait is bevezesse hitigazságaink mélyebb ismeretébe. Tartalmas előadásait tanítványai szívesen hallgatták. Távozásával szinte pótolhatatlan veszteség érte a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolát” – állt a hivatalos gyászjelentőben. „Akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk” (Róm 14,8) – ezzel a szentírási vigasszal bocsátottuk utolsó útjára. Szűk egy évvel előtte még 25. papszentelési jubileumát ünnepelte. „Jó kedélyű, barátságos lénye nincs többé” – jegyezte meg a búcsúztató beszédben Marton József professzor úr. „Az egyház szolgája, az egyház tanításának hűséges szócsöve volt”. Halálával „egy nyugtalan, Isten titkait fürkésző, emberi vágyakkal telitett paptanár élete telt be, jutott nyugvópontra” – hangsúlyozta. „Kiváló tudású teológiai tanárt és »szakmájában«, az oktatásban példásan nyitott, meleg szívű embert veszítettünk el vele” – írta róla 2001 áprilisában Jakabffy Tamás. Elbűvölő, alapos és kiterjedt szakmai tudás, gondolkodásra ösztönzés, a hit érettebb tartalmainak a keresése jellemezték. Hite mindenen átütött… Szent Ágostontól Lutherig és Rejtő Jenőig tudott humorosan mély utakat felmutatni – értékelte életművét Jakabffy.
Kerekes László levélben (Levél egy örökkön élőhöz. Másfél éve hunyt el Dr. Molnár Lajos teológiai tanár) idézte meg a tanár urat a mennyországi főkapuhoz, hogy beszámoljon neki arról, hogy „képzeld: megtaláltam itt, Ottawában, az egyetem könyvtárában a doktori disszertációdat”, és hogy elmondhassa neki az újdonságokat: Csak (azt) „akartam neked megírni – mivel a halálod megszakította a számítógéppel való ismerkedésedet –, hogy képzeld az elkövetkezendő pár évben a mikro-technika addig fejlődik, hogy egy postabélyeg nagyságú kristálylemezen kb. 2 millió CD-nek megfelelő adatot lehet tárolni, és akár séta közben is bárki letöltheti elektromos levelét. De neked már nincs szükséged számítógépre, hisz a mennyei technikához viszonyítva az itteni legújabb multi-gigás számítógépek még gyerekcipőben sem járnak. A Mennyország főkapunál már nem kell a keresőbe beírniuk a neved, hisz jól ismernek téged. Ahogyan a levelem sem tér vissza: »Ismeretlen címzett« néven. Mert ismer téged Ő, aki tenyerébe írta a neved, aki minden hajszálunkat számon tartja, és aki végtelen szeretetével hazavárt téged.”
Az „öreg” – amint ő magát gyakran nevezte – az erdélyi teológiai színpad egyik jelentős alakja volt. Írott életművet sajnos keveset hagyott hátra. Licenciátusa (Die Theologie der Rechfertigungslehre Martin Luthers, bewertet im Lichte der Theologie des Hl. Thomas von Aquin / Luther Márton megigazulástana Aquinói Szt. Tamás teológiájának a fényében), doktori disszertációja (Der dreieinige Gott in der Rechtfertigungslehre Martin Luthers / A szentháromságos Isten Luther Márton megigazulás-tanában) – mindkettő a Pontificia Universita Urbaniana szellemi műhelyében született meg, olvashatóak németül. Ezen túl két hosszabb tanulmány a halálról és a bűnről, és néhány előadásanyag kutatható fel. Ezeken kívül nem találtam semmit, ami az ő kézjegyét hordozná. (Talán a dogmakönyvekbe bejegyzett mondásai, anekdotái…) Nagysága éppen ezért sokkal inkább abban a kreatív légkör formálásában állt, amelynek bűvkörében megérezhette minden tudásra vágyó, hogy ez az ember szerette a teológiát és értette az életet, amely nem volt túl kegyes vele szemben – írtam 2010-ben a „szent dogmatika” művelőjéről.
„A fiatalon elhunyt teológiai tanárok sorában – Pálfi Géza 1984-ben 43 évesen, Simpf János 1989-ben 38 évesen, dr. Tankó Ferenc 1997-ben 39 évesen – Molnár Lajos 2001-ben 50 évesen távozott. Őrizzük emléküket. Ne feledkezzünk meg róluk, köztük a tíz éve elhunyt Molnár Lajosról sem” – intett Linzből, 2011. január 6-án, vízkereszt ünnepén Vencser László.
Volt diákjai hol a bányászkalapácsot idézzük fel, melynek autoritásával csendet parancsolt az este még túl eleven diákok körében, hol rá hivatkozunk, mikor benyitunk a „szent teológia” porosodó szobájába. Bennünk még elevenen él emléke. Hitünk szerint azonban már megtalálta a Tanár úr a helyét az örökkévalóságban: ott üldögél a bölcsesség széke előtt! Sedes sapientiae – kezdte előadásait, s mi kórusban válaszoltuk: Ora pro nobis!
Jitianu Liviu
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/11-es számában.
