Az ígéret évében a papság is különleges lelki megújulásra kap meghívást. Ezért a szatmári egyházmegye papjai számára március 10–12. között Nagykárolyban, Nagybányán és Szatmárnémetiben főesperességi szintű lelki napokat szerveztek, amelyeket dr. Németh István, debreceni püspöki titkár és egyetemi tanár vezetett. Ez alkalomból az egyházmegye papi hivatásáról, jelenlegi szolgálatáról, az ígéret évének lelki üzenetéről, valamint arról kérdezte, miként készülhet a papság a megváltás közelgő kétezredik jubileumára, és hogyan válhat Isten ígéreteinek hiteles tanújává a mai világban.
Kérem, mutatkozzon be, és meséljen néhány szót papi hivatásának útjáról, valamint arról a szolgálatról, amelyet jelenleg az egyházban végez. Hogyan tapasztalja meg személyes hivatásában Isten ígéreteinek beteljesedését?
1993-ban születtem Debrecenben, katolikus családban. Szüleim Ózd környékéről származnak, ők költöztek Debrecenbe. Én már ott születtem, és ott is nőttem fel. Szüleim magukkal hozták a vallásos légkört: mindketten pedagógusok, édesanyám hitoktató tanárként dolgozott, édesapám pedig időközben akolitus lett az egyházmegyében, és ebben a szolgálatban is tevékenyen részt vett. Így egy vallásos, az egyházhoz közel álló légkörben nőttem fel.
Mindig jártunk templomba, és aktív tagjai voltunk az egyházközségnek. Először a székesegyházi plébániához tartoztunk, később pedig azon a városrészen, ahol laktunk, új egyházközség alakult. Ott épült fel a Szent Család-templom, és tulajdonképpen egész gyermek- és ifjúkoromat ebben a közösségben éltem meg. Számomra ezért soha nem volt idegen a vallásos környezet.
Az ottani plébános, Fodor András nagyon meghatározó személy volt számomra. Talán az ő példája nyomán fogalmazódott meg bennem először, hogy pap szeretnék lenni. Ez egészen kis koromban történt, négyéves lehettem, amikor először mondtam ki, hogy pap akarok lenni. Egyszer játék közben mondtam neki: „Én is ilyen pap akarok lenni, mint András atya.”
Katolikus óvodába jártam a Svetits Intézetben, majd ugyanott kezdtem az általános iskolát is. Később azonban – mivel akkoriban a Svetits csak lánygimnázium volt – a fiúk már nem maradhattak ott, ezért egy állami intézménybe kerültem, a Fazekas Mihály Gimnáziumba, matematika tagozatra. Ez alatt az idő alatt végig megmaradt bennem a vágy, hogy pap szeretnék lenni.
A középiskolás években sokat jelentett számomra az ifjúsági közösség. Nagy hatással voltak rám a taizéi találkozók és a taizéi közösség lelkisége is. Először tizedikes koromban voltam Taizében, és ez később is meghatározó maradt az életemben. Így érett meg bennem fokozatosan a döntés: igen, pap szeretnék lenni.
Az érettségi után gondolkodtam azon is, hogy szerzetes leszek, de az akkori püspök, Bosák Nándor püspök meggyőzött arról, hogy egyházmegyés papként is lehet ugyanilyen módon szolgálni. Így vett fel a kispapok közé.
Először Egerbe kerültem két évre, ahol filozófiát és a teológiai tanulmányok kezdetét végeztem. Ezután Bosák püspök atya Rómába küldött: a Collegium Germanicum et Hungaricumba kerültem, és a Pápai Gergely Egyetemen tanultam teológiát. Ott végeztem el a teológiai képzést.
Diakónusként hazajöttem, és Nyíregyházára kerültem egy évre gyakorlati szolgálatra. A Magyarok Nagyasszonya-főplébánián szolgáltam diakónusként, és tanítottam a Szent Imre Gimnáziumban. Közben a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán elvégeztem a pedagógia szakot is.
A diakónusi év után visszakerültem Rómába felsőbb tanulmányokra, szintén a Germanicumba, de már a Pápai Biblikus Intézetbe, ahol a Szentírással kezdtem el elmélyültebben foglalkozni. 2020-ig Rómában éltem. Amikor kitört a COVID-járvány, én is hazajöttem, és az egyetemet már online formában fejeztem be, mivel akkoriban nem volt jelenléti oktatás Rómában.
Ezt követően Nyíregyházára kerültem káplánnak, a Magyarok Nagyasszonya-főplébániára. A licenciátus elvégzése után jelentkeztem a doktori képzésre is a Pápai Biblikus Intézetbe. Ezt úgy végeztem, hogy három hetet Magyarországon, egy hetet Rómában töltöttem. A doktori képzést 2024-ben fejeztem be.
2023-ban Nyíregyházáról Debrecenbe kerültem, a püspöki hivatalba. Ott püspöki titkár lettem, emellett hitoktatási referensként is szolgálok. 2022-től pedig tanítok a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán. Először görög nyelvet és egyházi németet tanítottam, később pedig biblikus tárgyakat is.
Ha arra gondolok, hogyan tapasztalom meg Isten ígéreteinek beteljesedését a hivatásomban, mindig az jut eszembe, hogy gyerekként nagyon vágytam arra, hogy pap legyek. És minden nap hálával gondolok arra, hogy Isten nem csapott be: jó papnak lenni!
Az elmúlt napokban Ön vezette a szatmári egyházmegye papjainak lelki napját. Milyen lelki kapcsolat és tapasztalat fűzi a szatmári egyházmegyéhez, és hogyan éli meg ezt a találkozást a papi közösséggel az ígéret évének fényében?
A debrecen-nyíregyházi és a szatmári egyházmegye között történelmi kapcsolat van. A szatmári tulajdonképpen „anyaegyházmegye” számunkra, hiszen van egy olyan esperesi kerület, amely ma a mi egyházmegyénkhez tartozik, korábban viszont Szatmárhoz tartozott. Van egy másik terület, amely Nagyváradhoz kapcsolódott, és egy harmadik, amely Egerhez.
Én személy szerint az egykori váradi területen születtem és nőttem fel, de mindig tudtuk, hogy a szatmári részekkel is kapcsolatban állunk, és ezért a szatmári egyházmegyére is valamiféle anyaegyházmegyeként tekintünk.
A személyesebb kapcsolat azonban számomra inkább Rómához kötődik, mert ott tanultam a Collegium Germanicum et Hungaricumban. Ezt a kollégiumot Loyolai Szent Ignác alapította 1552-ben. Ide olyan papnövendékek érkeznek, akik a történelmi német és magyar királyság területéről jönnek, és a jezsuiták képezik őket azért, hogy később hazájukban szolgálják az egyházat.
A szatmári egyházmegyéből is több pap tanult ott. Az én időmben is voltak ott szatmáriak, és velük jó barátságok alakultak ki. Mentalitásban sem állunk messze egymástól, ezért hamar megtaláltuk a közös hangot. Így a személyes barátságok is erős kapcsolatot jelentenek számomra ezzel az egyházmegyével. Mindig örömmel jövök erre a vidékre, találkozom a barátokkal, régi iskolatársakkal, akikkel együtt voltunk a Germanicumban.
Debrecenben is sok kapcsolat köt minket ehhez a régióhoz. A katolikusok nagy része betelepülő család. Sok olyan család van, amely a Partiumból érkezett, és aktív tagja az egyházközségeknek. Így nagyon sok személyes kapcsolat köt össze bennünket.
Debreceni papként érkezett Szatmárra, hogy az egyházmegye papjainak lelki napot tartson. Mit jelent az Ön számára ez a szolgálat, és milyen lelki ajándékot remél, hogy a paptestvérek magukkal vihetnek ezekből a napokból?
Amikor ezen a néhány napon itt voltam az egyházmegyében, és találkoztam a papokkal, számomra nem az volt a legfontosabb, hogy debreceni papként érkezem, hanem az, hogy valamit a Szentírásból átadhassak. Én a Szentírással foglalkozom, ezt kutatom és tanítom, ezért számomra nagy öröm, amikor egy-egy bibliai részletet a papi életre alkalmazva lehet bemutatni.
Amikor megfigyelünk egy-egy momentumot mondjuk Ádám és Éva, Noé vagy Ábrahám történetében, ami lehet, hogy csak egy félmondatnak tűnik, mégis milyen nagy teológiai igazság rejlik mögötte, és ez mennyi mindent jelenthet egy pap életében is. Csak egyetlen rövid példa: a Teremtés könyve azt mondja az Úrról, hogy bőrruhát készített az embernek, Ádámnak és Évának a kiűzetés után. Milyen szép teológiai gondolat és mozzanat ez: Isten így gondoskodik az emberről. Ezt jó látni papként is, hogy a pap életében hogyan fedezzük fel Istennek ezeket a mindennapi gondoskodásait.
Mi volt a papi lelki nap központi gondolata, lelki vezérfonala? Mit osztott meg paptestvéreivel?
A lelkinap témája az ígéret éve volt. A szatmári egyházmegyében a 2026-os évben három bibliai történet kerül a középpontba: Ádám és Éva, Noé és Ábrahám. Ezekből a történetekből emeltem ki néhány fontos mozzanatot, amelyek a papok számára lelki kapaszkodót adhatnak.
Ádám és Éva történetében például látjuk, milyen szép az, hogy Isten Édenkertet teremt, és abba helyezi az embert. Mindannyiunk számára létrehoz egy kertet, amelybe belehelyez bennünket, hogy életet adjon neki. A pap életében is jelen van ez a tapasztalat.
Az is nagyon szép, hogy amikor az ember rossz döntést hoz és bűnbe kerül, Isten nem vonja azonnal felelősségre, hanem szelíden keresi az embert, és azt a kérdést teszi föl: „Hol vagy?” A pap életében is így van jelen Isten: keresi az embert. Nem azt kérdezi tőle elsőként, hogy „mit tettél?”, hanem azt, hogy „hol vagy, hogyan éled meg ezt emberként?”
Ott van a bőrruha motívuma is, amelyet az imént már említettem: Isten bőrruhát készít az embernek. Ez arról is beszél, mennyi kegyelemmel halmoz el bennünket az Úr egy-egy nap folyamán.
Noénál is és Ábrahámnál is igyekeztem olyan apró gondolatokra és mozzanatokra felhívni a figyelmet, amelyek nekünk, papoknak is megerősítést adhatnak abban, hogy Isten valóban jelen van az életünkben, és ő az igazi ígéret: az Úr az életünk része.
A mai világ sok bizonytalanságot és kihívást hordoz. Hogyan látja: mi segítheti leginkább a papokat abban, hogy hűséges tanúi legyenek Isten ígéreteinek, és a rájuk bízott közösségek számára hitelesen közvetítsék az üdvösség örömét?
Én még nem vagyok olyan régóta pap, ezért talán nincs a legnagyobb tapasztalatom ebben. Ami számomra sokat jelent, az az, hogy látok olyan embereket – papokat, szerzeteseket, világiakat –, akik komolyan élik az Istennel való kapcsolatukat. Ezek az életpéldák nagyon motiválóak. Emellett a saját életünkben is újra és újra felismerhetjük, hogy Isten jelen van, és ez erőt ad a hűséghez.
Isten ígéreteit ma is a Szentírás közvetíti számunkra. Az idei év a magyar szentírásfordítás történetében különleges, hiszen 400 éve jelent meg az első teljes magyar nyelvű katolikus bibliafordítás, a Káldi-Biblia. Ezzel kapcsolatban milyen gyakorlati tanácsot adna a híveknek a rendszeres szentírásolvasáshoz?
A Szentírással minden nap találkozunk a liturgiában: minden egyes nap meghalljuk az evangélium örömhírét, valamint olvasunk az Ószövetségből vagy az Újszövetségből is. Ez már önmagában jó ritmust adhat a szentírásolvasásunkhoz.
Ugyanakkor, ha valaki arra szánja rá magát, hogy az egész Szentírást végigolvassa, akkor bölcs dolog, ha valamilyen segítséget kér hozzá, vagy segítséget kap hozzá. A Szentírás olyan könyvgyűjtemény, amely nagyon régen íródott, sok ember munkája által, és nem biztos, hogy az olvasó rögtön meg tudja érteni, hogy pontosan miről van szó. Ezért hasznos és bölcs dolog, ha olyan segítséggel olvassuk a Szentírást, amely kapaszkodót nyújt nekünk ahhoz, hogyan értelmezhetjük azt a szöveget, amely előttünk áll. Vannak nagyon jó podcastek, és vannak nagyon jó könyvek is, amelyek ebben segítenek.
De ha egyébként semmit nem vesz a kezébe az ember, és egyszerűen maga szeretné olvasni a Szentírást, akkor célszerű talán a páli levelekkel vagy az evangéliumokkal kezdeni, mert ezek olvasmányosabbak és könnyebben követhetők.
Forrás és fotó: szatmári egyházmegye
