† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben:
Jézus Szamaria egyik városába, Szikárba érkezett, közel ahhoz a földhöz, amelyet Jákob adott fiának, Józsefnek. Ott volt Jákob kútja. Mivel Jézus útközben elfáradt, leült a kútnál. Az idő dél felé járt. Közben odajött egy szamariai asszony, hogy vizet merítsen. Jézus megkérte: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. Az asszony elcsodálkozott: „Hogyan kérhetsz te, zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól inni?” A zsidók ugyanis nem érintkeznek a szamaritánusokkal.
Jézus így felelt: „Ha ismernéd Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki mondja neked: »Adj innom!«, inkább te kérnéd őt, és ő élő vizet adna neked.”
Az asszony ezt felelte: „Uram, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vennéd az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk ezt a kutat adta, amelyből ő maga is ivott, meg a fiai és az állatai?”
Jézus erre megjegyezte: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, nem szomjazik meg soha többé. Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.”
Erre az asszony megkérte: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne legyek szomjas, és ne kelljen ide járnom vizet meríteni!” Jézus így szólt: „Menj, hívd a férjedet, és jöjj ide!” Az asszony ezt felelte: „Nincs is férjem!”
Mire Jézus: „Jól mondod, hogy nincs férjed. Mert öt férjed volt, és akid most van, az sem a férjed. Ezt helyesen mondtad.” Ekkor így szólt az asszony: „Uram, látom, hogy próféta vagy! Atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálem az a hely, ahol imádni kell őt.”
Jézus ezt felelte: „Hidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor az Atyát nem itt és nem is Jeruzsálemben fogjátok imádni. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi pedig azt, akit ismerünk, hiszen az üdvösség a zsidóktól ered. De eljön az óra, sőt már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat vár. Isten ugyanis Lélek, ezért akik őt imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk.”
Az asszony így szólt: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek. Ha majd eljön, ő tudtunkra ad mindent.”
Erre Jézus kijelentette: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Tanítványai éppen visszaérkeztek, és meglepődtek, hogy asszonnyal beszélget. De nem kérdezte meg egyikük sem: „Mit akarsz tőle?”, vagy: „Miért beszélgetsz vele?”
Az asszony pedig otthagyva korsóját, elsietett a városba és elmondta az embereknek: „Gyertek, nézzétek meg azt az embert, aki mindent elmondott, amit tettem! Lehet, hogy ő a Krisztus?” Ki is jöttek a városból, és odagyűltek köréje.
Közben a tanítványok megkínálták őt: „Mester, egyél!” Jézus azonban ezt mondta nekik: „Van nekem olyan ételem, amelyről ti nem tudtok!” Erre a tanítványok kérdezgetni kezdték egymást: „Talán valaki hozott neki ennivalót?” De Jézus megmagyarázta: „Az én ételem az, hogy megtegyem annak akaratát, aki engem küldött, és hogy befejezzem az ő művét. Ugye, azt mondjátok: Még négy hónap, és itt az aratás. Íme, én azt mondom nektek: Emeljétek fel szemeteket és nézzétek a földeket, aranysárgák már, készek az aratásra. Az arató elnyeri most jutalmát: Begyűjti a termést az örök életre, hogy aki vetett, együtt örülhessen azzal, aki arat. Mert igaza van a közmondásnak: Az egyik vet, a másik arat. Én azért küldtelek titeket, hogy learassátok, amivel nem ti fáradtatok. Mások fáradoztak, ti pedig az ő munkájukba álltatok be.” Abból a városból, a szamaritánusok közül sokan hittek benne, mivel az asszony tanúsította: „Mindent elmondott, amit tettem.” Mikor azután kijöttek hozzá a szamaritánusok, megkérték őt, hogy maradjon náluk. Ott is maradt két napig. Ezután így szóltak az asszonyhoz: „Most már nem a te szavadra hiszünk. Hallottuk őt mi magunk is, és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője.”
Jn 4,5–42
Nagyböjti utunkon haladva egyre inkább ráeszmélünk, hogy a szent negyven nap nemcsak Jézus szenvedésére való emlékezés – az is –, hanem egyben felkészülés húsvét ünnepére is. A nagyböjti szent idő célja az is, hogy igent mondjunk a compassióra, vagyis a Jézussal való együtt szenvedésre, azzal, hogy böjtölünk, áldozatokat vállalunk vagy éppen lemondásokat gyakorlunk. Ezek mellé pedig társul a bűnbánattartás, a megtérés, amely a mai evangéliumi szakasz központi témája.
A vasárnapi evangéliumban a szamáriai asszony történetéről hallunk, aki már a hatodik férfival élt együtt, és mégis a Jézussal való találkozás után jó útra tért. Lehetőség van a hosszabb és a rövidebb evangéliumi beszámoló közül választani, azonban érdemesebb a hosszabbat előnyben részesíteni két szempontból is. Először is, ha már az evangélista így írta meg – szentírásolvasás alkalmával sem hagyunk ki fejezeteket vagy verseket –, akkor azt a néhány percet ne sajnáljuk, és másodszor, hogy jobban megértsük az evangéliumi szakaszt. A vasárnapi evangélium igen részletgazdag, ami miatt könnyen elveszhetünk benne. A kiindulópont az a történelmi esemény, amely szerint Jézus tanítói körútját járva megáll Jákob kútjánál. Még mielőtt rátérnénk az asszonnyal való találkozóra, érdemes felfigyelnünk arra, hogy a tanítványok elmennek élelemért a városba – ez az evangélium végén lesz fontos részlet, hiszen Jézus azt mondja: „Van nekem olyan ételem, amelyről ti nem tudtok!” Az evangéliumi beszámoló szerint Jézus vizet kér az asszonytól, majd megtudjuk azt is, hogy az asszony egész életében keresett valamit, ami túlmutat a bios életen és a zóe felé mutat. Nagyon szép az evangéliumban kirajzolódó isteni pedagógia, hiszen Jézus ott kezdi, ahol ez az asszony tartott. Ezért Jézus szavai ott és akkor éppen aktuális élethelyzetére szóltak, és innen indulva szépen rávezeti az asszonyt – és általa minket is –, hogy az ember amire vágyakozik – még ösztöneiben is –, az nem más, mint az Atya által elküldött Fiú. Az asszony ezt felismeri, és elmegy erről tanúságot tenni. Az evangélium a Jézusnál lévő eledellel fejeződik be. De mi Jézus eledele? A válasz a mennyei Atya akaratának teljesítése. És mi volt az Atya akarata? Hogy minden ember – a szamarai asszony és utána sokan mások, mi is – üdvözüljön. Mert minden emberi vágyunk, különösen a többre törekvés vágya is erre emlékeztet bennünket, hiszen az ember végcéljára mutat. És mi az ember végcélja? A Szentháromság szeretetközössége, amelyben ott az Atya és a Fiú, valamint a közöttük meglévő, öröktől fogva létező személyes szeretet, vagyis a Szentlélek (lásd Dominum et vivificantem, 10).
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2026/10-es számában.
