Szentmártoni Mihály jezsuita pszichológus, a Gregoriana nyugalmazott professzora, a horvát provincia tagja évtizedek óta Rómában él, öt nyelven beszél folyékonyan, mégis minden publikációját magyarul írja. Egy álma vált valóra azzal, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem a díszdoktorává avatta Budapesten, a Központi Papnevelő Intézet dísztermében február 26-án Sir Partha Dasgupta brit közgazdászprofesszorral együtt.
Kuminetz Géza, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora köszöntőjében hangsúlyozta, hogy a mai társadalomban, ahol az anyagi javak birtoklását és fogyasztását tekintik szinte egyedüli boldogságforrásnak, szükség van olyan intelligens tudósokra, akik ráébresztik a döntéshozókat és a tömegeket ennek a tarthatatlanságára, valamint megmutatják a kiutat a kulturális evolúció zsákutcájából.
Székely János püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, az egyetem nagykancellárja köszönetet mondott Szentmártoni Mihálynak, amiért rengeteget tett azért, hogy megmutassa a lélektan és a hit egységét, szükségszerű egymásra utaltságát, és erre tanította az egyházat. Felelevenítette, hogy a jezsuita pszichológiaprofesszor sokszor beszélt az önismeret fontosságáról, amely nélkül sem hiteles, mély istenkapcsolatot, sem emberi kapcsolatokat nem tudnak kialakítani az emberek.
Ragaszkodott a transzcendentális nyitottsághoz
Birher Nándor, az egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánja laudációjában kiemelte, hogy nem csupán egy pszichológust, hanem egy lelkivezetőt méltat, aki pályája során mindvégig a pszichológia és a teológia között épített hidat, életművével generációkat inspirált, az egyetem oktatói közül is sokakat tanított. Egyszerre jellemzi a mély lelkipásztori érzékenység és tudományos igényesség. Tanított, kutatott, formált papokat, szerzeteseket, lelkivezetőket, világiakat. Lelkigyakorlatokat adott és ad napjainkban is. Egyik legnagyobb érdemének tartja, hogy munkájában nem szűkítette le az embert ösztönlényre, mindig ragaszkodott az ember transzcendens nyitottságához, soha nem tagadta meg a pszichológia filozófiai és teológiai gyökereit. Nem volt egyéb feladata, mint a rendalapító Loyolai Szent Ignác felhívását követni, a legjobbak lenni. Szentmártoni Mihály megfelelt ennek az elvárásnak. Nem magyar kontextusban alkotott, de nagymértékben hatott a magyar kontextusra a pasztorálpszichológia terén – mondta a dékán. Megelőzte a korát, olyan kérdésékről beszélt nyíltan és szakmailag megaalapozottan, amelyről az egyházban kevés szó esett. Hozzájárult ahhoz, hogy a hivatásgondozás része legyen a szűrés, a kísérés és a pszichológiai vizsgálat.
Szentmártoni Mihály SJ Újvidéken született, magyar családban, ott járt általános iskolába. Középiskoláját már Zágrábban végezte, ahol az érettségi után pszichológiát tanult és lediplomázott. Közben belépett a Jézus Társaságába, majd filozófiai és teológiai tanulmányai végén, 1975-ben pappá szentelték. 1976–1981 között Rómában, a Szaléziek Pápai Egyetemén klinikai pszichológiából doktorált. 1981–1991 között Zágrábban egyetemi tanár és gyakorló pszichológus volt. 1991-től Rómában a Pápai Gergely Egyetem professzora volt nyugalomba vonulásáig, 2003-tól az egyetem lelkiségi intézetének igazgatójaként is dolgozott. 1994-től a Szentek Ügyei Kongregációjának, majd a Szenttéavatási Ügyek Dikasztériumának teológus-konzultora. Több száz tanulmány, közte húsz könyv szerzője. Tudományos munkája mellett számtalan pap- és szerzetesnövendék tanára és lelkivezetője is volt. Hosszú évekig a római horvát kollégium, a Pápai Magyar Intézet és a Collegium Germanicum et Hungaricum lelkivezetőjeként szolgált.
Nagy, kis és álmisztikusok
Szentmártoni Mihály a díszdoktorrá avatás után tartott előadásában az egyház misztikusairól szólt, akik sokáig „gyanúsnak számítottak” az egyházban, csak a II. vatikáni zsinat bontotta le ezt a falat, arra emlékeztetve, hogy Isten kegyelme minden emberhez elér. A misztikus tapasztalat lényege Isten jelenlétének, jeleinek, szeretetének intuitív észlelése. Ez a kereszténység lényege – mondta, hozzátéve, hogy a misztikus tapasztalatot nem lehet kiimádkozni, csak ajándékként elfogadni.
Szentmártoni Mihály három kategóriát említett: az egyházban vannak nagy, kis és álmisztikusok. Beszélt a 20. század két nagy keresztény misztikusáról, Pio atyáról, aki a szenvedés misztikusa volt, és Kalkuttai Teréz anyáról, a sötét éjszaka misztikusáról, aki ötven évig nem tapasztalta meg Isten jelenlétét, hanem hitte. A kis misztikusok a mindennapi emberek, hiszen a misztikus lelkiség nem kiváltság, minden hívőnek nyitott, a mindennapok szakralitásában. Tréfásan megjegyezte, hogy szerinte a magyar nemzeti karakter, a közhelyes búskomorság ellenére, misztikus beállítottságú. Az álmisztikusok a professzor álláspontja szerint nem is a misztikus személyisége, hanem az emberek hiszékenysége miatt érdekesek egy pszichológus számára: aki választ ad a kérdésekre, arra ráruházzák a misztikus köntöst.
Egy álom vált valóra
Előadása végén Szentmártoni Mihály felidézte, mindig arról álmodott, hogy a magyar pszichológiában fog alkotni, ami azonban sokáig álom maradt. Amikor felkérték, hogy legyen professzor a Pázmányon, ennek a rendszer gátat szabott, most viszont a díszdoktorrá avatással egymásra találtak az egyetemmel, ami – ahogy fogalmazott –messze felülmúlta álmait
Jézus Társasága magyarországi rendtartománya
Fotó: Pásztor Péter
