Idén elkerültek valahogy (de igazán nem tudom, hogyan) a húshagyókeddi nagy evések reklámjai, fűszerezve a torkoscsütörtökkel. Ami nem baj, mert mióta divatja van az ilyesminek, mindig úgy szoktam érezni magam, mint ha hirtelen Kis Jánossá kéne válnom, és ki kellene ennem a vagyonából a földesurat. De most azonnal, ha lehet. Annyi a különbség, ugye, hogy ő előre „böjtölt” és készült a nagy evésre, nekem meg előre kellene ennem a nagy böjtölésre. Ami, ha a továbbiakban negyvennapnyi kóborlás lenne a sorsunk a pusztában, tücskön és bogáron, illetve mézen élve, talán még elfogadható is lenne.
Most már egész évben lehet kapni böjtös feliratú ételeket, az utcai péksüteményárusoktól a cukrászdákig, vendéglőkig mindenhol gondoskodnak rólunk, ne kelljen nélkülöznünk vagy lemondanunk. Azt hiszem, talán az első egyedül (vagyis a családtól távol) töltött nagyböjtben rökönyödtem meg, hogy a nagyvárosban lehet kapni növényi pástétomot. (Azóta pedig kismillió növényi alapú vagy vegán ételkészítményt is.) Falun ilyesmi nem volt, és a kisváros, ahol középiskolát végeztem, szintén nem bővelkedett effélében – nem is hallottunk róla, hogy konkrét legyek. Ma már pedig, ha kolbászra vágyik az ember akár hamvazószerdán vagy nagypénteken, csak a megfelelő polcot kell megtalálnia, ahol a megszólalásig (vagy megevésig) hasonló terméket kap, mint a húsos verzió. Nyugodtan ülhetünk, a szabály betartva, a rubrika kipipálva. (Azért persze még társaságban megemlítjük, de ennék egy kis húsos szalonnát, de háááát…!)
A húshagyókeddtől és torkoscsütörtöktől indultam, és a nagy zabálásoktól tulajdonképpen. A beszuggerált új szokásoktól, hogy így mondjam. Attól az örömtől, amit a gyermek érez, ha kicsi csínyt követ el, ami még nem szabályszegés, de a határán van annak. Valaki megtiltotta, hogy hamvazószerdán húst együnk, de előtte annyit eszünk, hogy akár meg is fúlunk, mint Kis János a töltött káposztától. És somolyogva ugyan, de torkoscsütörtökön is, csak nem a keddi maradékot, hanem új és új fogásokat rendelve. Viszont felmondjuk a leckét, hogy ez milyen ősi hagyomány, és lám, eleink is úgy tettek, a keddi húsost még csütörtökön megették. Mi pedig csak őrizzük a hagyományt, meg ne szökjön köreinkből.
Miközben a mai étkezési szokásaink közel sincsenek ahhoz a korhoz egyébként sem – és az egyház is a II. vatikáni zsinat óta csak két konkrét napon, hamvazószerdán és nagypénteken, illetve a nagyböjti pénteken kéri a hústól tartózkodást, a többi napon csülköt ehetünk oldalassal, ha úgy tetszik. De valahogy ez kevésnek bizonyul, és úgy várjuk a böjt megérkeztét, mint valami kellemetlen rokonét, aki hosszú látogatásra érkezik, és a kitűzött nap előtt még gyorsan túlkompenzálunk valamit, veszünk magunknak valami szépet stb. Csakhogy a böjt a kissé sántító rokonhasonlatomhoz képest annyiban más, hogy a „rokon” egy héten csak egy, esetleg két napot tölt nálunk, a többin csak tudjuk, hogy majd jön.
A böjti étkezés és csendes magatartás elvárását próbáljuk lerázni magunkról, kiköbözni, hogy lehetne úgy betartani, hogy mégse kelljen azért olyan szigorúnak lenni magunkkal. Mert hát nem, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön! Meg végül is adtunk a koldusnak, támogattuk a rászorulót… És amúgy is két szállal kevesebb cigit szívtunk el – ha jól számoltuk. Satöbbi, satöbbi.
És van egy rossz hírem azok számára, akik idáig jutottak az olvasással, bólogatva hümmögnek, hogy ugye, a fogyasztói társadalom mire rá nem veszi az embert… Nos. A társadalom azt is állíthatná akár, hogy éppen a manna receptjét sikerült rekonstruálnia, és ezt vegyük és együk, hogyha mi magunk tudjuk, hogy egyébként ma én nem fogok enni (tetszőlegesen folytatható a sor: semmit sem, vagy csak kenyeret, vagy csak húsmenteset stb.), akkor nem is fogok. Könnyen dobjuk be a gyeplőt, hogy tudniilik a társadalom, mert szekuláris, individualista és a többi… De én magam, az egyén, aki vagyok, létezem és lélegzem, gondolkodom, hol vagyok a történetben? A társadalom épp lefogja a kezem, és megtöm böjtös napon hússal, mondjuk?
