Márton Áron püspök akkor szólalt fel, amikor szinte mindenki más hallgatott. 1944 májusától kezdődően az észak-erdélyi településeken összegyűjtötték a zsidókat, akiket haláltáborokba küldtek. Márton Áron gyulafehérvári püspök Kolozsváron papokat szentelt május 18-án, amikor a zsidókat a védelmébe vette. Május 22-én pedig leveleket küldött a magyar hatóságoknak, amelyekben felszólította őket, hogy „ne működjenek többezer ember elpusztítására irányuló cselekményben közre”. Tibori Szabó Zoltán újságíró, szerkesztő, holokausztkutató felhívja a figyelmünket, hogy soha nem tudhatjuk, hogy a jövőben megtörténhet-e hasonló tragédia. Az egyetemi tanár ezért elengedhetetlennek tartja, hogy megismerjük a múltat, hogy tanuljunk belőle. A holokauszt nemzetközi emléknapja alkalmából Tibori Szabó Zoltán Márton Áron példáját állítja elénk.
Precedens nélküli népirtás
Egyből a végével kezdeném: miért tartja több mint 80 év távlatából fontosnak, hogy a zsidóüldözésekről megemlékezzünk a holokauszt nemzetközi emléknapján?
Mindenféle történelmi eseményre emlékeznünk kell. Általában szoktunk emlékezni a ’48-as forradalomra, a Rákóczi-szabadságharcra, az első és második világháborúra… Minden nagyobb tragédiára, amin átmentünk, emlékeznünk kell a megismerés érdekében. Ismernünk kell, hogy az őseinknek milyen sorsa volt, milyen kihívásokkal, nehézségekkel néztek szembe, milyen tragédiák érték őket. A zsidó–keresztény kultúrára alapuló európai kultúrkörben jelen van az emlékezés, az áldozatokra való emlékezés. Emlékezés nélkül az emberiség hajlandó elfelejteni azt, ami volt, és nem tanulni abból, ami történt.
Az emlékezés elsődleges szerepe a kegyeletteljes főhajtás az áldozatok előtt, azok előtt, akik korábban valamit tettek, valamiért szenvedtek. Másodsorban pedig az lenne a lényege, hogy az ember tanuljon belőle, és igyekezzen elkerülni azokat a csapdákat, amelyekbe mások már beleestek, és amelyekről bebizonyosodott az idők folyamán, hogy zsákutcák.
A holokauszt egy ilyen zsákutca volt. A világtörténelemben az ismert népirtások közül precedens nélküli. Egy olyan politikai rendszer szülte, amelyikben legálisan megválasztott parlamentek – ne felejtsük el, hogy Hitler szabad választásokkal került hatalomra – törvényeket fogadtak el arról, hogy a saját állampolgáraik egy bizonyos kategóriáját mindenéből kifosszák, fizikailag elkülönítsék, bezárják lágerekbe vagy gettókba. Utána két lehetőség volt: az, amit Románia választott, hogy saját maga gyilkolja meg őket, vagy az, amit Magyarország választott, hogy átadja egy idegen hatalomnak, hogy gyilkolja meg őket.
Minden normális államnak a kötelessége, hogy a saját polgárát megvédje. Ez egy fordított helyzet, amikor az állam hozott törvényeket arról, hogy a saját polgárait nemhogy nem védi meg, hanem kiszolgáltatja, mindenféle szempontból, mindenét elveszi, a szabadságát, a javakat, amiket birtokol, és meggyilkolja. Ez teljesen ellentmond mindenféle jogi princípiumnak. Ezek a parlamentek törvényeket hoztak, azokat a törvényeket szintén legálisan hatalomra került kormányok átültették végrehajtási utasításokba, dekrétumokba. És az állam intézményei, kezdve a rendőrséggel, a katonasággal, a csendőrséggel, a titkosszolgálatokkal, a helyi hatóságokkal, bizonyos esetekben a tanügyi káderekkel, a fiatalok szervezeteivel, a leventékkel, tehát az állam teljes vertikuma végrehajtotta ezeket az abszolút diszkriminatív törvényeket, rendeleteket és végrehajtási utasításokat a saját állampolgárai ellen.
Korábban ilyesmi sosem volt. Ott törvényesen meg volt mondva. Nem volt kibúvó. Azért nem is lehet összehasonlítani más ilyen típusú genocídiumokkal, mert minden más típusú genocídiumnál volt kibúvó. Itt nem lehetett tenni semmit sem, mert ki volt mondva, hogy ha zsidó vagy – meg volt határozva, hogy ki a zsidó a törvényben –, akkor ezt a folyamatot veled végig kellett hogy csinálják.
Ma, amikor már szinte nincsenek túlélők, a kérdés az, hogy előállhat-e valahol a világban még egyszer egy ilyen típusú politikai rendszer. Azt kell hogy mondjuk, hogy igen, előfordulhat ilyen a jövőben máshol is. És ha nem tudunk nemleges választ adni a kérdésre, akkor viszont tanulni kell róla, meg kell ismerni, melyek voltak azok a hívószavak, amelyekkel elkezdődött. Mert mindig szavakkal kezdődik. A volt jugoszláviai genocídiumsorozat is szavakkal kezdődött, amelyek a belgrádi szerb sajtóban jelentek meg, ami után tömegsírokba buldózerolták emberek ezreit. Egy civilizált társadalomnak a habitusában benne kell legyen, hogy emlékezzen arra, ami történt, és hogy értse meg, hogyan lehetne hasonló dolgokat a jövőben elkerülni.
Tanulni kell róla
Ez motiválta, hogy az előző tanévtől bevezettek az országban egy tantárgyat, ami a holokausztról szól? Ön benne volt a bizottságban, amelyik a tantervet összeállította. Mi volt a vezérfonala ennek, milyen gondolatok vezették a folyamatot?
Én vezettem a bizottságot. Másfél éves munka volt.
Románia sokáig tagadta, hogy részt vett volna a holokausztban bármilyen módon. Amikor Iliescu államfői szinten is megtette ezt, akkor ettől felháborodott a civilizált világ, jogosan. Iliescu rájött, hogy nem helyesen reagált a kérdésre, ezért megpróbálta helyrehozni ezt a tévedést. Meghívott egy nemzetközi történész bizottságot, amit Elie Wiesel, a Nobel-díjas író vezetett, és amelyik a szakma legjobbjaiból állt. Arra kérte őket, hogy állítsanak össze egy jelentést arról, hogy mi történt. Hozzáférést biztosított a levéltárakhoz – titkosszolgálati levéltárhoz, belügyi levéltárhoz, katonai levéltárakhoz –, hogy egy megalapozott jelentés szülessen. A Wiesel-bizottság jelentése amellett, hogy föltárta a tényeket, a végén tartalmazott néhány javaslatot Románia számára, hogy mit kellene tenni annak érdekében, hogy napirendre és egyenes vonalba kerüljünk ezzel a témával. Többek között olyan ajánlatok voltak, hogy állítsanak Bukarestben egy köztéri holokauszt-emlékművet. Megtették. Hozzanak létre egy kutatóintézetet állami támogatással, amely a tények részleteit is feltárja. Létrehozták az Elie Wiesel Országos Holokausztkutató Intézetet.
Ezen a listán szerepelt az is, hogy vezessék be a holokausztoktatást az iskolákban, hogy a diákok tanuljanak erről, mert a történelemkönyvek addig semmilyen utalást nem tettek erre. Ez az ajánlás volt az alapja, hogy az Oktatásügyi Minisztérium létrehozott egy ilyen bizottságot, amelyben történelemtanárok, középiskolai tanárok, tanfelügyelők, szaktanfelügyelők, egyetemi oktatók, kutatók voltak, akiknek az volt a feladatuk, hogy állítsanak össze egy tanrendet.
A vita kezdetben arról szólt, hogy melyik osztályban tanítsák ezt. Én már kezdettől azt mondtam, hogy tizenegyedikben kellene, tizenkettedikben nem lehet, mert akkor már az érettségivel foglalkoznak a gyerekek, nem oda figyelnek. Tizenegyedikben már 17-18 év körüliek, akkor már másképp látják a dolgokat, másképp tudnak viszonyulni. Ennél kisebb osztályba nem lehetett volna, mert ennyi borzalmat nem lehet egy 14-15 éves gyerekre rátenni. Én erről az egyetemen is tanítok, és ott sem szoktam a legborzalmasabb képeket prezentálni, hanem inkább elviekben beszélgetünk a dolgokról. Hogyha kíváncsi az ember, ezeket megtalálja az interneten.
A bizottság elvégezte a munkát. Én úgy gondolom, hogy az a tanrend, amit kidolgoztunk, és amelynek alapján már megjelent több tankönyv is, több szerzőtől, adhat egy általános műveltségi szintű tudást azoknak a középiskolásoknak, akik ezt a tantárgyat tanulni fogják, hogy legyen pontos tudomásuk a tényekről. Persze fontos, hogy utána gondolkozzanak el arról, hogy mi történt, és abból vonják le a tanulságokat a saját életükre, saját jövőjükre és az ország jövőjére nézve.
Égbekiáltó bűnök
A kevés felszólaló vagy ellenálló között megjelenik Márton Áron püspök, aki Gyulafehérváron volt, ami Romániához tartozott akkor, és amikor Kolozsvárra jött 1944. május 18-án, hogy papokat szenteljen fel a Szent Mihály-templomban, akkor a prédikációjában beszélt erről a helyzetről, és szóvá tette, hogy ezt nem lehet. Hogyan értékelhetjük az ő fellépését ebben a kontextusban?
Nagyon bátornak! Meg is lett a következménye, a magyar hatóság kiutasította Márton Áront Észak-Erdélyből, persona non grata, nemkívánatos személy lett. Márton Áron említett beszédében a felebaráti szeretet kötelességére szólítja fel a két teológust, akiket pappá szentelt akkor.
Márton Áron bátorsága azonban nem merült ki abban, hogy elmondta ezt a prédikációt a Szent Mihály-plébániatemplomban, hanem hozzá kell tegyük, hogy a rákövetkező napokban leveleket írt: a kolozsvári rendőrfőnöknek, a főispánnak és Budapestre a belügyminiszternek és a kormánynak, amelyben a legerélyesebb módon szólította fel a hatóságokat, hogy azonnal hagyják abba ezeknek az embereknek a kínzását, vegzálását, és tegyék jóvá azt, amit elrontottak. Megvannak ezek a levelek. Ez áll bennük:
„Tegnap értesültem, hogy zsidó-címen az elmúlt napon összegyűjtött zsidókat és keresztényeket el fogják szállítani. Amit az ilyen szállítmányok kezeléséről és jövő sorsáról mondanak, az ember nem tudja megdöbbenés és mélységes megrendülés nélkül hallani.
Kötelességeim visszahívnak munkahelyemre, Romániába, de emberi, keresztény és magyar kötelességemnek tartom, hogy visszaindulásom előtt az illetékes hatósági tényezőket szeretettel és Isten nevében kérjem, hogy az embertelenségeket akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne működjenek többezer ember elpusztítására irányuló cselekményben közre.
Ezekben a végzetes napokban minden felelős embernek éreznie kell, hogy nemzetünk sorsa és vele együtt mindnyájunk sorsa is Isten kezében van, nem lehet tehát Isten bosszúállását magunk fejére hívnunk olyan bűnök elkövetésével, amelyeket a katekizmus az égbekiáltó bűnök közé sorol, s amelyeknek földi megtorlása a tapasztalat szerint nem marad el.”
Aki ismeri a kor dokumentumait, az meg tudja állapítani, hogy Márton Áron ismerte az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyveket, mert másképp nem volt honnan tudjon ennyire pontos információkat: tudta, hogy az embereket, akiket el akarnak szállítani, azokat megölik. A hivatalos propaganda nem erről szólt, hanem arról, hogy Magyarország átad néhány százezer zsidót Németországnak ipari termelési célokra. Az iparban még nem halnak meg ezrével az emberek…
Márton Áron, amikor égbekiáltó bűnökről beszél, és arról, hogy ne működjünk közre olyan dolgokban, ami az Isten bosszúját majd a népünkre hozza, akkor ő a tömeggyilkosságokról beszél. Egyértelműen. Benne van a szavaiban. Ami azt jelenti, hogy ő ismerte az Auschwitz-jegyzőkönyvet, amelyet Alfred Wetzler és Rudolf Vrba – két szlovákiai zsidó, akiket Auschwitzba deportáltak 1942-ben, és akik 1944. április elején menekültek el sikeresen Auschwitzból – tollba mondtak és jegyzőkönyvbe foglaltak Zsolnán, Észak-Szlovákiában.
Ezeket a jegyzőkönyveket 1944. április végén megkapták a magyar zsidók képviselői is Pozsonyból. Ezeket ők elvitték Budapestre, sokszorosították és elküldték Horthy Miklós kormányzónak, Sztójay Döme miniszterelnöknek, a kormány több tagjának, az összes egyházfőnek, hogy felvilágosítsák őket. Ebben a jegyzőkönyvben ez a két zsidó leírta, hogy mi folyik Auschwitzben, hogy gázkamrák vannak, ahol az embereket elgázosítják, hogy a holttesteiket krematóriumokban elégetik, hogy a hamvaikat vagy a Visztulába, vagy a termőföldekre szórják. Az egész borzalmat leírták.
Skiccek vannak arról, hogy hol vannak a krematóriumok, a barakkok, teljes leírást adtak. Két évig voltak ott, tudták, hogy miről beszélnek. Ebből a jegyzőkönyvből Serédi Jusztinián bíboros is kapott egy példányt, amit szintén sokszorosítottak, sok mindenki tudta, biztos, hogy a püspökeivel is ismertette ennek a tartalmát, még a saját titkárának is adott egy példányt belőle, tehát ismerték a katolikus egyházban. A református egyházban Ravasz László püspök próbált egy közös egyházi „konklávét” összehívni májusban Budapesten, de a katolikusok ellenálltak ennek, nem akarták.
Kivételt képezett Magyarországon Angello Rotta pápai nuncius, aki május 15-én Sztójayhoz intézett levelében nagyon erélyesen felszólította, hogy a deportálásokat fejezzék be. Van egy mondata a levelében, ami úgy szól, hogy mindenki tudja, mit jelent a deportálás. Rotta tisztában volt az Auschwitz-jegyzőkönyv tartalmával, ő is kapott egy példányt a zsidó szervezetektől. Tehát Angelo Rotta tudta ezt, és Serédi Jusztinián bíboros is tudta. Serédinek sokféle fájdalma volt akkor, gyerekes struccolással azt mondta, hogy miért nem a pápa szól.
Végül június végén, amikor már mindenki deportálva volt, akkor megszületett a katolikus egyház egyfajta állásfoglalása egy körlevélben, amit ki akartak küldeni, de ezt a hatóságok megtudták és elkobozták a postán. Néhány példány hamarabb kiment a postáról és eljutott dunántúli vidékekre, és ott fel is olvasták a papok a templomban, de ez hatástalan volt, mert akkor már a vidéki zsidóság 100%-a Auschwitzban volt. Akkor már nem volt mit tenni.
Senki sem nagyon akart tenni, Horthy sem. Ő is akkor volt kénytelen lépni, amikor az Auschwitz-jegyzőkönyvek tartalmát publikálták Svájcban júniusban, amiből nemzetközi botrány lett. Franklin Roosevelt amerikai elnök, Winston Churchill, az Egyesült Királyság miniszterelnöke, V. Gusztáv svéd király és XII. Piusz pápa istiltakozó, figyelmeztető üzenetet küldött Horthynak.
Márton Áron emberi és főpásztori nagyságát szerintem így kell megítélni, összehasonlítva azokkal, akik sunyítottak és nem tettek semmit. Az ő fellépése egy üdítő kivétel volt. Volt még egy hozzá mérhető tisztaságú püspök, Boldog Apor Vilmos győri püspök, aki többször felszólította Serédit, hogy lépjen. Csak ő Magyarországon élt, ahol ott volt Serédi… Márton Áron román alattvaló volt, ez bizonyos fokig megvédte őt.
De a hívei nem bíztak annyira abban, hogy Márton Áron ezt megússza, úgyhogy nem engedték, hogy Kolozsváron beüljön a gépkocsijába, hanem a hívek körülfogták és gyalog mentek fel a Feleki-hegy oldalába, ahol a határállomás volt. A püspök csak ott, a határállomáson szállt be az autójába és ment vissza a székhelyére, Gyulafehérvárra.
Márton Áron a román anyakirálynővel együtt kivételek a jeruzsálemi Yad Vashem Intézetnek a Népek Igaza cím kitüntetettjeinek a sorában, mert a Yad Vashem Intézet csak olyanoknak adja ezt a kitüntetést, akikről legalább egy zsidó túlélő bizonyította, hogy ők mentették meg saját életük és biztonságuk kockára tételével. Ezt a követelményt vagy szabályt két alkalommal hágta át a Yad Vashem Intézet: az egyik a román anyakirálynő volt, a másik Márton Áron. Őróluk nem lehetett bebizonyítani, hogy megmentettek legalább egy konkrét zsidót. De többen tanúságot tettek amellett, hogy Márton Áron beszéde milyen fontos volt számukra lelkileg azokban az időkben, mert ez kitudódott, a gettóban is tudtak erről. Ezt értékelték, akkor is, ha gyakorlatilag ez nem segített rajtuk abban a pillanatban, de nem felejtették el Márton Áronnak a kiállását.
Örökre megmaradt a túlélőkben, és ezt értékelték. A ’80-as években is voltak olyan túlélők, akár a zsidóság volt vezetőinek a köréből is, akik koszorúkat küldtek a Márton Áron sírjára azzal, hogy a zsidó nép nem felejti el azt, amit tett értük. Ezt a bátorságot, ami útmutatás számunkra, minekünk is értékelnünk kell.
Márton Áronnak a Yad Vashem Intézettől kapott kitüntetésében jelentős szerepet játszottak gyergyószentmiklósi túlélő zsidók. Gyergyószentmiklóson volt egy orvos, Hermann László sebész főorvos, aki nem ment el Izraelbe, hanem ott halt meg Gyergyóban. Ugyanakkor ott volt Vágó Lídia, született Rosenfeld Lídia, aki Vágó Béla történész professzor felesége volt, ő Izraelben élt. Továbbá ott volt Reuveni Sári, aki a Yad Vashem Intézetben dolgozott. Ez a három ember nagy elkötelezettséggel dolgozott azon, hogy Márton Áron ügye előrehaladjon, s végül elnyerhesse az őt megillető elismerést.
A kitüntetést Izrael nagykövete adta a kolozsvári Szent Mihály-templomban Jakubinyi György érseknek. Először Gyulafehérváron akarták átadni, de többen felszólaltak a kérdésben, és azt mondták, Kolozsváron kell, mert itt történt Márton Áron kiállása. Ez egy vérig becsületes ember kiállása volt, aki komolyan vette az egyházi tanítást, a krisztusi felebaráti szeretet parancsát.
Szász István Szilárd
Az írás jelen változata megjelent a Vasárnap 2026/4-es számában. A teljes változat megjelenik a Keresztény Szóban.
