Josef Grünwidl vasárnap, január 25-én mutatta be első szentmiséjét bécsi érsekként, amelyen mintegy száz, szegény sorban élő ember vett részt. A szentmisét követően az érsek közös ebédre hívta meg a jelenlévőket.
A püspökszentelését követő napon Josef Grünwidl a plébániai karitásszal együtt hívta meg a rászorulókat a Bécs, St. Pölten és Eisenstadt egyházmegyék közös papi szemináriumába. Az érsek hangsúlyozta: számára különösen fontos, hogy a szegények ne kerüljenek ki a figyelem középpontjából, és hogy szolgálata során azok felé forduljon, akik a társadalom peremén élnek. Mint fogalmazott: a Szentírásban a rászorulók kiemelt helyet foglalnak el, mert bennük magával Istennel találkozunk.
A meghívottak között voltak a plébániák melegedőit látogató emberek, a Szent Erzsébet Alapítvány által segített nők, a Vinziwerk vendégei, valamint a LeO ételosztó pontjainak igénybe vevői. Az alkalom végén a résztvevők egy saját maguk által írt áldó énekkel lepték meg Josef Grünwidl érseket, és egy Assisi Szent Ferenchez kötődő keresztet ajándékoztak neki. Az ebéd során az asztali szolgálatot a papi szeminárium kispapjai látták el – adja hírül a bécsi főegyházmegye honlapja.
Az irgalmasság anyanyelvén kezdte szolgálatát Josef Grünwidl, Bécs új érseke. Vannak kezdetek, amelyek túlmutatnak önmagukon. Nem események, hanem sokkal inkább egyfajta iránytűk. Josef Grünwidl bécsi érsek első szentmiséje – a rászorulókkal, egy asztalnál, közös étkezéssel – ilyen kezdet volt. Nem magyarázkodó, nem programadó beszéd, hanem evangéliumi gesztus. A bécsi egyházmegye érseke így kezdte szolgálatát.
Miért éppen így? Mert Jézus is így tette. Jézus Krisztus szolgálatának középpontjában ,,a perem” állt. A betegek. A leprások. A kitaszítottak. A „tisztátalanok”. Azok, akiket a vallásos és társadalmi rend inkább elkerült. Jézus azonban megérintette őket. És szó szerint. Nem félt a fertőzéstől. Nem félt a botránytól. Nem félt az ítélkezéstől. Tudta: ahol az emberi nyomor van, ott Isten vár ránk.
Az irgalmas szamaritánus példabeszéde nem egy szép erkölcsi tanmese. Ez az egyház önarcképe. A kérdés nem az, ki méltó a segítségre, hanem az, ki hajlandó lehajolni. Ez a lehajlás lett mércévé az évszázadok során, és különösen hangsúlyossá vált az utóbbi évtizedek pápai tanításában.
Ferenc pápa egész pontifikátusa erről szólt. A perifériák felé fordulásról. A szegényekről: nemcsak segítendőkről, hanem tanítókról. Hajléktalanokkal ebédelt, menekülteket látogatott, betegágyak mellett imádkozott, és újra meg újra emlékeztetett: az egyház akkor hű Krisztushoz, ha nem fél „koszos kezekkel” szolgálni. Nála az irgalmasság nem szlogen volt, hanem életforma. Ezt az irányt viszi tovább XIV. Leó is. Pápaságának első hónapjaiban többször láthattuk: a közös asztal nem protokoll, hanem teológia. Amikor a pápa szegényekkel ebédel, akkor nem csupán „jó cselekedetet” végez, hanem hitvallást tesz. Azt üzeni: az egyház egy nagy család. Nemcsak fentről lefelé működik, hanem körben, egymás felé fordulva. Egymásra nézve.
Ebben az összefüggésben válik igazán érthetővé Grünwidl érsek gesztusa is. Nem csupán szociális érzékenység, nem kommunikációs üzenet, hanem evangéliumi következetesség. Mert Isten maga az irgalmasság. És mert a szegények nem az egyház problémái, hanem a legnagyobb kincsei. Ők emlékeztetnek arra, hogy a hit nem elmélet. A hit megosztott kenyér.
A kereszténység itt válik kézzelfoghatóvá: aki nem szolgál, nem lehet jó keresztény. Nem azért, mert ezt előírja valamilyen szabály, hanem mert Jézus útja ez. És ezen az úton a keveset is meg lehet – és meg kell – osztani. Egy tál ételt. Egy széket az asztalnál. Egy figyelmes pillantást. Egy kézfogást. Egy ölelést. Így kezdte szolgálatát Josef Grünwidl érsek. Ez emlékeztető mindannyiunk számára, hogy az egyház elsődleges feladata az örömhír hirdetése. S erre az örömhírre leginkább azoknak van szüksége, akikről sokan már lemondtak.
Bécsi Főegyházmegye, Remény.ma
Fotó: Bécsi Főegyházmegye (Erzdiözese Wien)
