Jób könyvében a nyomorúság nem egy nehéz életszakasz, hanem egy teljes létállapot. Nem krízis, amelyből ki lehet jönni, nem próbatétel, amelynek van íve és tanulsága, hanem egy olyan tér, ahol az emberi élet minden megszokott tájékozódási pontja megszűnik. A nyomorúság itt nem azt jelenti, hogy rosszul mennek a dolgok, hanem azt, hogy maga az élet válik nehezen elviselhetővé.
A nyomorúság radikalitása abban áll, hogy mindent egyszerre érint. Nem lehet elkülöníteni testi, lelki, társadalmi vagy spirituális dimenziókra. Jób teste fáj, a kapcsolatai szétesnek, a szavai félreérthetők, Istene pedig hallgat. A nyomorúság nem hagy menekülőutat: nincs olyan terület, ahová az ember visszavonulhatna, mondván: itt még rendben vagyok. Jób egész létezése nyomorúsággá válik.
Ez az állapot különösen megalázó, mert elveszi a méltóság látható formáit. Jób nemcsak szenved, hanem lecsúszik: társadalmilag, testileg, beszédében. A nyomorúság nem tiszteletet ébreszt, hanem gyanút. Aki nyomorúságos, az gyanús: biztos elrontott valamit, biztos elrontotta az életét. Így a nyomorúság nemcsak állapot, hanem stigma is. Nemcsak fájdalmat okoz, hanem ki is zár a keretrendszerből.
A barátok ebben a helyzetben nem egyszerűen érzéketlenek, hanem aktívan hozzájárulnak a nyomorúság elmélyítéséhez. Szavaik nem gyógyítanak, hanem rendszereznek. A nyomorúságot kezelhető problémává akarják szelídíteni: ha ok van, akkor megoldás is lehet – így azonban elveszik Jób nyomorúságának igazságát. Nem vele maradnak, hanem fölé kerülnek. Nem hallgatják, hanem kijavítják.
Jób tiltakozása ebben a kontextusban nem lázadás, hanem önvédelem. A nyomorúságban az embernek gyakran már csak a beszéde marad. Jób nem azért kiált, mert választ remél, hanem mert ha nem beszél, végképp eltűnik. A nyomorúság legmélyebb veszélye nem a fájdalom, hanem az, hogy az ember megszűnik megszólítható alannyá lenni. Jób beszéde ezt akadályozza meg, akkor is, ha kusza, túlzó, dühös.
Fontos, hogy Jób nem nemesíti a nyomorúságát. Nem mondja, hogy „megerősített”, nem talál benne rejtett ajándékot, és nem épít belőle identitást. A nyomorúság nála nem út, hanem teher, és ebben radikálisan őszinte. Nem engedi, hogy a szenvedést utólag megszenteljék, mert tudja: ez mindig annak a javára történik, aki kívül maradt rajta.
Isten megszólalása ebben a fénytörésben nem oldja fel a nyomorúságot. Nem magyarázza meg, nem igazolja, és nem relativizálja. Ami történik, az sokkal visszafogottabb – és ezért súlyosabb. Jób nyomorúsága nem lesz cáfolva. Nem derül ki, hogy „mégsem volt olyan rossz”, de nem is marad magára hagyva. A megszólítás ténye azt jelenti: a nyomorúság nem tette őt láthatatlanná.
A könyv végén Jób kilép a nyomorúságból, de a nyomorúság nem lép ki belőle. Nem lesz felejthető tapasztalat, nem válik zárójelbe tett múlttá. Sebhely marad, amely nem tanít, csak emlékeztet arra, milyen könnyű elveszíteni mindent, ami emberré tesz – és milyen kevés kell ahhoz, hogy valaki nyomorúságossá váljon. Számomra Jób könyve a nyomorúságról a lehető legkíméletlenebb igazságot mondja ki: a nyomorúság nem értelmezést kér, hanem jelenlétet. Nem magyarázatot, nem tanulságot, nem gyors kijáratot a szenvedésből. Jóbnál nem az a döntő, hogy miért történt mindez, hanem az, hogy mi történik az emberrel, amikor minden értelmezés csődöt mond. Jób nem azért marad ember, mert értelmet talál a nyomorúságban, hanem mert nem hagyja, hogy mások elrabolják tőle a jogot a kiáltáshoz, a panaszhoz, a kérdezéshez. Jób embersége abban áll, hogy nem simul bele a kész magyarázatokba, hanem ragaszkodik ahhoz, hogy a fájdalma kimondható maradjon. A könyv így nem a szenvedés értelmét tanítja meg, hanem azt, hogy a szenvedő embernek joga van megszólalni, még akkor is, ha nincs válasz, és még akkor is, ha a kiáltás maga az egyetlen megmaradt ima.
Ferencz Emese
