Máramarosszigeten születni különleges tapasztalat, hisz egyszerre jelent sokszínűséget, kisebbségi létet, hagyományt és kötődést. Jómagam is ebből a közegből indultam, ezért is volt különösen érdekes beszélgetni OROSZ KRISZTOFER LEVENTÉvel, aki ugyanebből a városból indulva járta be saját útját. Az út viszont érdekes volt: a templom konyhaasztala alól való gyermeki dactól a kolozsvári egyetemi évekig, a Szent Mihály-plébánián végzett munkától a hosszas töprengésig, amely végül az állandó diakonátus felé vezette. Története mégis arról szól, hogy a hit, ha olykor kérdésekkel, kételyekkel együtt is, képes következetes irányt adni az életnek. És arról is, hogy egy város iránti szeretet nem puszta szó, hanem tettekben megnyilvánuló elköteleződés. Arról beszélgettünk, hogyan formálja az embert gyerekkorának közege, és miként lehet a közösség iránti szeretetből felelősség, majd szolgálat. Emberközelben OROSZ KRISZTOFER LEVENTE állandó diakónus, Máramarossziget alpolgármestere.
Máramarosszigeten születettél, egy olyan városban, ahol a magyar közösség kisebbségben van. Hogyan élted meg a gyerekkorod?
Máramarossziget az a város, ahol a már jól ismert szlogenek szerint a nemzetek békében éltek és élnek egymással. Nem hazugság ez, hisz Máramarossziget mindig is multikulturális volt. Gyermekkoromban volt azonban ellenpélda is erre, hisz nem egyszer kellett megtapasztalnom azt, hogy kisebbségiként én egy külön „megjelölt” helyet foglalok el a társadalomban. Egy olyat, amit egyesek jelöltek meg számomra. De én ebből is sokat tanultam. Megtanultam vállalni mindazt, ami és aki vagyok.
Egyébként, ami a gyermekkoromat illeti, nincs különös okom panaszra. Igaz ugyan, hogy nehezebbé tette olykor a mindennapi életet az, hogy magyar vagyok és katolikus, mert ez ugye kétszeres kisebbségi „sorsot” jelent. De megedződtem. Már akkor megtanultam egy életre, hogy kisebbségi létemet is olykor „keresztként” kell vinnem. Előfordult, hogy nemcsak nemzetiségemért, hanem hitemért is kikezdtek. Ezt is vállalnom kellett, de örömmel tettem. Mindennapi életemet ugyanúgy éltem, mint más gyerek. Játszással, tanulással, csintalanságokkal töltöttem mindennapjaimat. Ami miatt esetleg különböztem más gyerekektől az a rendszeres, időszakonként a napi szentmisén való részvétel.
Nem mindig voltam viszont rendszeres templomba járó. Előfordult az is, hogy keményen dacoltam édesapámmal. Nem akartam templomba menni. Egyszer a konyhaasztal alá bújtam, arra gondolva, hogy ott majd láthatatlanná válok, és otthon maradhatok rajzfilmet nézni. De ez a tiszavirág-életű álom akkor oszlott szét, amikor édesapám konyhaasztalostól emelt ki, és azért is megmutatta, hogy márpedig templomba fogok menni. Úgy látszik, ennek is megvolt a haszna. A dackorszakot később kinőttem. Visszatekintve erre az időszakra, elmondhatom, hogy sokat tanultam, sok tapasztalatot szereztem. Én már akkor szembesültem azzal, hogy kinéznek, ha jársz vagy túl sokat jársz templomba. De mindezek a helyzetek csak hozzájárultak ahhoz, hogy ma úgymond könnyebben kezeljem a hasonló helyzeteket. Úgy látszik, a jó Isten nekem ezt az utat szánta, és előre felkészített arra, hogy az életben szembesülnöm kell egyesekkel hitem vagy nemzetiségem miatt. De ez ma már nem okoz különösebben gondot.
Gyerekként mindig szerettem mások körül sündörögni, hallgatni a régmúlt idők történeteit. Mindig érdekeltek a Szigethez kapcsolódó történetek, személyek. Szerettem ezeket hallgatni. Aztán eljött az a pillanat, amikor alkalomadtán hozzáfértem egy régi dokumentumhoz, könyvhöz, amiből sok mindent megtudtam. És elkezdtem egyre jobban szeretni a múltkutatást. Talán ennek köszönhetően alakult ki bennem a lokálpatriotizmus is.
Mi motivált abban, hogy a római katolikus teológiai karra felvételizz?
Nagy szerepet játszott ebben az, hogy már gyermekkorban összenőttem a templommal. A templom jelentette számomra a második otthont. Valamikor középiskolás koromban gondolkodni kezdtem a papságon. Külön történet az, hogy végül miért nem Gyulafehérvárra esett a választás. Mivel azonban közel akartam maradni mindenhez, ami addig az egyházban körülvett, egy kis gondolkodási idő után végül úgy döntöttem, hogy Kolozsvárra megyek a római katolikus teológia karra. Azóta sem bánom.
Nem tudok viszont egészen pontos magyarázatot adni arra, hogy miért éppen erre a karra esett a választás. Sok összetevője van ennek. Ma merem azt állítani, hogy valahol gondviselésszerű volt az egész. Közrejátszott ebben a vallásos neveltetésem, az, hogy mindig otthonosan mozogtam a templomban, egyházközségben. El akartam mélyülni abban, amit addig tapasztaltam, tanultam Istenről, egyházról. Egyszerűen erre voltam én akkor is érzékeny, fogékony és nyitott.
Kolozsváron éltél hosszabb ideig. Milyen volt ez az időszak?
Egészen pontosan 12 évig éltem Kolozsváron családommal együtt. Ebből négy év az egyetemi időszak, majd két hónap híján majdnem nyolc éven át, Kovács Sándor főesperes úr plébánossága idején, a Szent Mihály-plébánia alkalmazottja voltam. Egyáltalán nem volt könnyű ez az időszak, de szép volt. Rengeteget tanultam ez alatt a pár év alatt. Ha képletesen akarok fogalmazni, akkor elmondhatom azt, hogy ezek az évek jelentették számomra a mélytengeri vizeken való evezést, hajózást.
A plébánián inkább gazdasági ügyekkel foglalkoztam, és kevésbé a pasztorációval. Vannak pillanatok, amelyeket szívesen átélnék ismét, de vannak olyanok, is melyeket nem. Ha szabad úgy fogalmaznom, az egyetemi éveket követő időszak amolyan második, gyakorlati „egyetem” volt. Rengeteget tanultam, tapasztaltam a mindennapi élet gyakorlatából kifolyólag.
Embereket ismertem meg, akikkel jó kapcsolatot ápolok most is. Barátok lettünk, megkomásodtunk, egymás gyermekeinek keresztszülei lettünk, szóval élő kapcsolatok alakultak ki. Külön kegyelemnek tartom, hogy olyan embert is megismerhettem, aki vészterhes időkben állta ki a hitpróbát. Ilyen volt Dénes Anna SSS (Szeréna testvér). Sokat beszélgettünk ketten. Mindig behívott, valamiért mindig szívesen látott vendége voltam. Rengeteg mindent mesélt, amiből én is tanultam egy egész életre. Úgy tekintek rá, mint arra a személyre, akit Isten állított életem útjába.
De jellemzi még a Kolozsváron töltött időszakot valami, éspedig a folyamatos hazavágyódás. Kolozsváron jól éreztem magam, otthonosan mozogtam, jártam-keltem, de ha őszinte akarok lenni, sose tudtam magam igazán otthon érezni. És egyszer csak elérkezett a pillanat, amikor családommal úgy döntöttünk, hogy hazaköltözünk.
Miért döntöttél úgy, hogy mégis visszatérsz szülővárosodba? Milyen érzés volt újra a helyi közösség része lenni?
Mindig is lokálpatrióta voltam. Sose tudtam közömbös maradni közösségemmel szemben. Kolozsvárról is igyekeztem tenni valamit mindig a szülővárosom közösségéért. Különös magyarázatom nincs arra, hogy miért. Egyszerűen mindig úgy éreztem, hogy nekem tenni kell valamit. Ez a fő oka a hazatérésnek. Van persze sok apróbb oka is a hazatérésnek, de leginkább az nyomott sokat a latba, hogy én itthon éreztem igazán otthon és jól magam.
Itthon főleg a család örült, rajtunk kívül, hogy hazajöttünk. Megjegyzem, nem a biztosra jöttünk. Nem volt munkahelyem, sem nekem, sem feleségemnek. Az első, aki segítő kezet nyújtott, az Reszler Mihály főesperes úr volt. Kérdezte, hol fogok dolgozni? Mondtam, hogy még nem tudom. Jött is hamar a válasz, hogy akkor kezdhetek hamarosan a plébánián. Így kezdődött/folytatódott ismét az én/mi szigeti történetünk.
Egy ideje Máramarossziget alpolgármestere is vagy. Miért vállaltál politikai-közéleti szerepet?
Mint mondtam, sosem tudtam közömbös maradni közösségem sorsa iránt. Amikor mások temetni kezdték a szigeti magyarságot, én hittem abban, hogy lehet és érdemes még dolgozni ezért a közösségért. Tehát egyrészt akartam, másrészt pedig megvolt a támogatottságom is a közösség részéről. Az emberek megbíztak bennem, aminek örülök. Arra fogok törekedni ebben az időszakban, hogy ezt a bizalmat munkával, eredményekkel szolgáljam meg. Persze lehetetlen mindig népszerű, mindenkinek megfelelő döntéseket, tetteket végbevinni, de amit lehet, azt meg kell tenni. Egyszerűen azért vállaltam, hogy tegyek valamit a közösségért.
Milyen szerepet játszik a hit és a család az életedben?
Életemben a legfontosabb szerep jut a hitnek és a családnak egyaránt. A családban arra törekszünk, hogy mindent a hitre alapozzunk. Személyes életemben is a hit jelenti a legfontosabb alapot mindenben. Nagy öröm számomra az, hogy olyan családban élhetek, ahol személyes hitem kibontakozhat. A hit a legfontosabb alappillér az életemben.
Mindig kérem Istent arra, hogy családunk sose veszítse el a hitét. Meg vagyok győződve arról, hogy hit nélkül minden nehezebb volna, nem csak másabb. A Szent Család is mindenben Istenre hagyatkozott. Nem volt nekik ugyan semmivel sem könnyebb az életük, sőt. De mivel mindenben Istenre hagyatkoztak, ezért másképp élték meg az eseményeket, történéseket. Én is azt akarom, hogy családunk mindenben Istenre hagyatkozzon. A család az a közeg, ahol a hitet közösségként is meg lehet élni. És én annak örülök nagyon, hogy ez a mi családunkban így van. Persze mindig van hová fejlődni. Külön öröm számomra az, hogy családom mindig megértő, amikor nekem „atyám dolgaiban kell lennem”.
Hogyan döntöttél az állandó diakónusi szolgálat mellett? Mit jelent számodra az állandó diakónussá szentelés pillanata?
Az, hogy én az állandó diakonátus mellett döntöttem, egy hosszabb folyamat eredménye. Egészen pontos magyarázatot én sem tudok adni erre. Mint említettem, gyermekkoromban nagyon sokat ministráltam. Gyakorlatilag számomra a templom jelentette a második otthont. Egyszerűen szerettem ministrálni, ott lenni a plébániai közösségben. Persze nem voltam soha a megtestesült tökéletesség. Mint minden fiatal, én is voltam serdülő, lázongó, olykor még kételkedtem is Istenben. De Isten sosem hagyott cserben. Bármilyen életkörülmények között voltam, őt mindig magam mellett éreztem. Mindig volt egy belső késztetés bennem, hogy figyeljek rá és ne távolodjak el tőle. Az életben bármit is csináltam, bárhová is sodortak a körülmények, mindig ott csengett a bensőmben a hang, hogy ezt csakis Istennel tehetem, nélküle semmit. Mindig úgy éreztem, hogy keresztény értékrendet kell képviselnem és hitelesnek lennem. Vallásos neveltetésemet szüleimnek köszönhetem, majd plébánosaim, illetve a Máramarosszigeten szolgálatot teljesítő káplánok is hozzájárultak ahhoz, hogy hitem megszilárduljon. De jelentek meg még az életemben olyan személyek, akik mély nyomot hagytak bennem, és akikre most is szeretettel gondolok, hisz valahol ők is hozzájárultak ahhoz indirekt módon, hogy ma én diakónus legyek. Ennek is köszönhetően középiskolás koromban komolyabban kezdtem el gondolkodni a papságon. Végül nem Gyulafehérváron, hanem Kolozsváron kötöttem ki, ott tanultam teológiát. Teltek az évek, megházasodtam, aztán egyszer csak olvastam a sajtóban, hogy Nagyváradon állandó diakónusokat fognak szentelni. Érdekesnek tartottam ezt, és elkezdtem érdeklődni efelől. Csupa kíváncsiságból. Annyira foglalkoztatott a kérdés, hogy egy adott pillanatban Reszler Mihály főesperes és Ilyés Csaba vikárius megkérdezték, hogy komolyan érdekel-e engem a diakonátus. Nem tudtam határozott választ adni akkor erre a kérdésre. Aztán telt az idő, és a kérdés kezdett még jobban foglalkoztatni. Sokat vívódtam egy ideig, hisz kezdtek jönni az érvek és ellenérvek. Hiteles vagyok-e? Miért éppen én? Mit fognak szólni ehhez mások? És hasonló jellegű kérdések. A jó Isten pedig embereken és a Szentíráson keresztül adta a válaszokat a kérdésekre. Érdekes, hogy amikor a Szentírást kinyitottam, mindig a diakónusi téma jött velem szembe. Mondtam, ez nem lehet véletlen. Egy személyes beszélgetés alkalmával meg is kérdeztem plébánosomat: ugyan miért pont énhozzám illene a diakonátus? A tőle kapott válaszok aztán megerősítettek végleges döntésemben. Azt mondtam Istennek: Uram, ha te így akarod, legyen.
A szentelés pillanatának érzéseit nagyon nehéz szavakba önteni. Egyszerűen nem hittem el, hogy ez velem megtörténik. Amolyan rácsodálkozás volt ez, amiben ott van a hála, a boldogság, öröm, izgalom érzésének keveredése. Néha még most, utólag is nehéz elhinnem azt, hogy engem felszenteltek. Egyszerűen olyan érzés tölt el, amit nehéz szavakkal kifejezni, de öröm és boldogság jellemzi ezt az érzést.
Hogyan változtatja ez a szertartás a szolgálatod, a plébániai és közéleti feladataid?
Nagyobb lesz a lelkesedés bennem. Legalábbis most így látom, érzem. Nyilván annyiban nehezíti majd a két feladatkörből származó kötelességek teljesítését, amennyiben ezeket majd nagyon gondosan és nagy odafigyeléssel kell összehangolnom azért, hogy egyik se menjen a másik rovására. Biztos vagyok benne, hogy megtalálom a módját majd ennek is. Most még a „kísérleti” időszakban vagyok. Egyelőre azt tapasztalom, hogy nagy szerepet kell tulajdonítanom a rugalmasságnak is, mert helyzetek, események függvényében is kell alakítanom programomat. Eddig működött, biztosan ezután is fog. Ha az ember jól tudja megszervezni mindennapjait, az könnyebbséget jelent a feladatok elvégzésében.
Hogyan látod a hivatás és a családi élet összeegyeztetését, különösen két gyermek mellett?
Nem lesz mindig egyszerű, de nem is lehetetlen ez az összeegyeztetés. Természetesen a szentelést követően megszaporodtak a feladatköreim, de jó időbeosztásra van szüksége az embernek. És mint mondtam már korábban, családom nagyon megértő, mindenben támogatnak. Természetesen nekem kompenzálnom kell azt az időt, amikor nem lehetek velük. Viszont amikor együtt vagyunk, akkor figyelnünk kell arra, hogy az az idő minőségi legyen. A mai világnak egyébként ez nagy problémája. Keveset vagyunk együtt, közösségben, és ez kihat mindenre. Nekünk tehát otthon még hangsúlyosabban kell odafigyelni ezután arra, hogy legyenek feladatok, dolgok, amiket együtt végzünk, és ezen kívül pedig szánjunk egymásra minőségi időt is, ahol meg- és átélhetjük a szeretetközösséget.
Milyen értékeket szeretnél átadni gyermekeidnek a hit, illetve a közösségi szerepvállalás terén?
Minden értéket, ami személyes életüket gazdagítani tudja és üdvösségükre válik. Mert mindaz, amit a személyes értékrendjük által birtokolnak, az ki fog hatni a közösségi szerepvállalásra is, ha vállalkozni fognak ilyesmire. Mivel én úgy gondolom, hogy az ember nem egy magányos farkas, hanem közösségi lény, ezért így vagy úgy, de valamiféleképpen mindenkinek szerepet kell vállalnia a közösségben is. Nem élhetünk egy individualista világban. A szeretet, ami bennünk rejlik, az ki kell áradjon másokra is, és ezt csakis a közösségben élhetjük meg. Mindenekelőtt jó példával akarok előttük járni, hogy lássák és tapasztalják meg maguk, hogy csakis hívő keresztényként érdemes élni. Azért imádkozom, hogy ez így legyen, és azért, hogy hitük szője át egész életüket, bárhol is lesznek és bármilyen hivatást fognak követni.
Mit üzensz azoknak, akik a hivatásukat a hit és a közösség szolgálatában képzelik el?
Hogy nagyon is érdemes, sőt, csakis így érdemes elképzelni ezt a hivatást. Legyenek bátrak, ne féljenek. Nem mindenki fogja elfogadni őket, de a hiteles, mélyen hívő, közösségét szolgáló embernek ez nem jelent akadályt. A munka előbb vagy utóbb, de megtermi gyümölcsét.
Elszomorító látni azt, hogy egyesek számtalanszor hivatkoznak a hitre, kereszténységre, és olykor majdhogynem a közösség „messiásainak” kiáltják ki magukat. De látszik, hogy tevékenységüket nem szövi át a Lélek. Az ilyen „hivatást” követők nem szabad emberek, mert önmaguk által állított akadályok foglyai. Teret kell engedni a hitnek, mert máskülönben csak sablonos feladatokat ellátó funkcionáriusok leszünk, nem pedig hiteles közösségi emberek. A közösség szolgálata akkor igazi, ha azt áthatja a hit. Mondjam úgy, hogy ettől lesz minőségi és hiteles ez a szolgálat.
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2026/1-2. számában.
