Mit jelent ma fiatalon útnak indulni a békéért, közösségért és Isten csendjéért? A Taizé Európai Ifjúsági Találkozó nem csupán egy utazás vagy év végi program, hanem lelki zarándoklat – találkozás önmagunkkal, egymással és a világegyházzal. Lengyelfi Emőke, a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség pasztorálasszisztense személyes hangú beszámolójában a párizsi Taizé-találkozó napjait idézi fel: a hosszú készülődéstől az együtt átélt csendeken, imákon és örömökön át egészen a hazatérésig.
Nyár van, alig rázzuk le magunkról az előző akadémiai év porát, a következőt tervezzük. Szeretjük, ha időben le vannak szögezve a programjaink, legyen szó adventi lelkinapról, farsangi bálról, vagy éppen rendkívüli szilveszterezésről. A KEL történelmében nem újdonság, hogy néhány fiatal összefog, kibérel egy házat és társasjátékkal, imával, mulatsággal búcsúztatja az ó-, és indítja az új évet.
Ősz van, izzanak a Kolozsvár felé tartó utazások vonalai, akárcsak a telefonvonalak: „szia, Magdi nővérrel és Lehel atyával arra gondoltunk, hogy különleges szilveszterre hívunk (részletek…), kérlek, jelezz öt napon belül, ha belefér ez idénre neked.” Érkeznek a visszajelzések, az eredeti tervünkhöz képest plusz tizenöttel nő a létszám, így ez sok ismeretlent hoz be az egyenletbe, de folyik tovább a szervezkedés, az egyeztetés a párizsiakkal, Kilian testvérrel, közben pedig az újabb akadémiai év.
Tél van, egyre közelegnek az ünnepek; készületünk nemcsak a rorate szentmisékben merül ki, hanem kiküldendő képeslapok készítésében, lelkinapokban, dicsőítésben, örömzenélésben, és közben a kérdésekben: kinek hol a szállása, hozzon-e hálózsákot, kötött-e már biztosítást, pakolt-e mindenki kanalat és bögrét, megvan-e a transzfer jegye, mivel jut el a reptérre/a kisbuszhoz, stb. És egyszer csak ott termünk Párizsban: akik repülővel utaznak, azok a 48. Európai Ifjúsági Taizé Találkozó első napján szállnak fel és érnek földet, a kisbuszos társaság folyton a földet éri, és müncheni alvásszünettel szintén megérkezik a kezdés napjára. A bajor fővárosban a pesti Kalazancius Mozgalom társaságával ülünk le a külvárosi modern plébánia egyik termében vacsorázni és utolsó métereken is informálódni a párizsi programokról. Halljuk, hogy délutánonként műhelyek lesznek, fel-felcsillan a szemünk némelyikük hallatán. Majdhogynem véletlenszerűen keresztezzük egymás útját még a cél előtt, aztán a francia fővárosban még inkább random találkozunk a tizenötezer fiatal között. A regisztrációhoz elkísér Kilian testvér, innentől kezdve pedig kvázi öt napos tartózkodási engedélyünk, egy hetes tömegközlekedési bérletünk, némi idegennyelvi (francia, angol, portugál, spanyol, német) készségünk és a Taizé lelkületű találkozó adja napjaink keretét.
A KEL-es társaság nagy része és a kolozsvári 4D barátai a Segítő Nővérek párizsi anyaházában lakik, a többiek különböző plébániákon találkoznak a fogadó családdal, akikkel szemben a kulturális, gazdasági, etnikai, nyelvi stb. különbségek eltörpülnek a befogadás és a vendégszeretet javára. Napjainkat a fogadó plébániákon kezdjük imaórával, melyeken a hőn áhított csend rendkívüli erővel hat és egy-egy dal sokszoros ismétlése mélyre visz, majd nemzetközi kiscsoportos beszélgetésben tartunk megosztást egy közös nyelven arról, amit megszólaltatott bennünk az igerész.
Párizs nagy távolságainak köszönhetően időben elindulunk valamelyik nagyobb templomba déli imára (pl. Szent Ignác, Szent Szív), hogy aztán onnan az Eiffel-torony melletti Mars-téren átvehessük a meleg ebédet, de még inkább: hogy az itthoni társainkkal találkozhassunk. Délutánonként műhelyek sokaságára lehet regisztrálni: kommunikációs ismereteket tágító -, testvériségről és ökumenizmusról -, áldozatokról és egyházi sebekről -, a béke építéséről szóló workshopok adnak irányt, de a Notre Dame meglátogatására is így nyílik lehetőség – a többi turista igazi ámulatára. Rozetták és a gótikus építészet kincsei adnak meditációs objektumot. Esti imánk keretezi a napunkat: itt már nem a helyi plébánia a helyszín, hanem első este körzetenként valamelyik nagyobb templom, két további este pedig az Accor Arena, amely az összes résztvevőt magába gyűjti. Van valami ereje annak, amikor többezer fiatal lelkéből kihallatszik az énekek többszólamúsága, és annak talán még nagyobb, amikor az ugyanennyi fiatal egyszerre csendesedik le és tartja ezt hosszú perceken keresztül.
Szilveszter napja van, majdnem minden a megszokott napirend szerint történik, kivéve a délután: a Kalazancius Mozgalom tagjaival együtt a piaristák párizsi rendházát és misszióját ismerjük meg, és ismét örömteli a viszontlátás a társakkal. Éjfél előtt egy órán át imádkozunk a békéért a fogadó plébániatemplomainkban. Újévi koccintások és ölelések, tűzijáték meglesése a Szajna-partról, majd kétórás táncos mulatság minden érkező nemzet sajátságos ritmusában. Újdonságokkal tűzdelt évkezdés, új év a szó szoros értelmében.
Január elseje van, ki-ki szentmisét ünnepel a plébániáján, felolvasással vagy ministrálással kapcsolódik be a szolgálatba, utána ebédet fogyaszt a vendéglátójánál, majd az utolsó nagy közös párizsi találkozásra készülünk: a segítő nővérek párizsi anyaházában hallgatunk motiváló tanúságtételeket – mintegy útravalóként, hiszen másnap hajnalban felszáll a Kolozsvárra tartó gép és útnak ered a kisbusz is, hogy a bécsi piarista plébánián megpihenve másnap hazáig hordhasson minden Taizé-s szilveszterezéstől eltelt szívet.
Közülük néhányan így illetik a találkozót: „megérintődtem”, meghívást kaptam”, „új ötleteim merültek fel”, „őszintén tudtam kapcsolódni”, kiléptem a komfortzónámból”, „mertem bátor lenni”, „hálás vagyok ezért a tapasztalatért”, „sikerült jelen lennem, kikapcsolnom”, „számomra nagyon imádságos volt és jó volt csak résztvevőként jelen lenni”, „élmény volt”, „jelen voltam a megfázás ellenére, jelen voltam magam, mások és Isten számára”, „békét tapasztaltam meg a szívemben”, „Párizs varázsát erre az évre tovább viszem a barátaim szeretetében”, „ráébresztett arra, hogy csodás emberek vesznek körül, akik vigyáznak rám és segítenek, bármiről legyen szó”, „felfrissültem”, „felfedeztem Párizst és a benne rejlő kincseket, szépségeket”, „felfedeztem, hogy mennyi hasonló értékrendű fiatal van világszerte” – és folytathatnánk a sort: 35 különböző mélységű élménybeszámoló érkezne, amelyeknek mégis lenne egy közös gerince: az együtt ereje (tervezésben, utazásban, várakozásban, betegségben, ünneplésben), a lendületet adó felfedezések magunkban és a világban, és Taizé magával ragadó egyszerűsége.
Lengyelfi Emőke, a Katolikus Egyetemi Lelkészség pasztorálasszisztense
