A naptári év végéhez közeledve akarva-akaratlan utoléri az ember lányát a számvetés gondolata. Ha a munkát futtatjuk végig, elgondolkodunk, hol lehet jövőre jobban beosztani az időt, mit sikerült megvalósítani azokból a tervekből, amelyeket év közben fontosnak tartottunk, s melyek halasztódtak el egy-egy határidősebb munka miatt. Ugyanakkor végigfuttathatjuk azt is, melyek azok a témák, amelyeket nagyon fontosnak tartunk, de idén nem fért bele sem az időbe, sem sehová. Amikor a szerkesztőségben arról beszéltünk, tekintsük át az idei évet, s ajánljunk egy-egy cikket, amelyet év végén jó újraolvasni, már akkor megfogalmazódott bennem, hogy olyant szeretnék ajánlani, amelynek nem én vagyok a szerzője (csak néhányat kiemelve, de higgyék el, nehéz ilyenkor választani). Nem lázadásból, pusztán azért, mert minden szerkesztő életében vannak úgynevezett láthatatlan munkák. Hisz egy-egy jó anyag nem hull a fáról, jó sok munkával jár, de a végén legtöbbször nincs ott a nevünk. De büszkék vagyunk rá, fontos és érdekes – ilyenekből ajánlok néhányat. És végezetül egy saját írást is megosztok, egyik, számomra fontos témáról, a testszégyenítésről. Tartsanak velünk jövőre is!
A teljesség igénye nélkül ugyan, de áttekintve az évet, ez a legelső, igaz, ezt követte írás az elengedésről, az új kezdetről, ajándékozásról, meséről. A januári írás így végződik, ezért is hagyom itt útravalónak: „Jöttek hétfejű sárkányok, akik szerették volna elrabolni az emberektől a januárt, hogy ne tudjanak újrakezdeni, új erőre kapni, így végre ők uralhatták volna az egész világot. De elfeledkeztek a legnagyobb Királyról, aki a január előtti hónapban született, és hatalmas szeretetével megváltotta a világ összes sárkányát, örök védelmet biztosítva az emberek számára. Aki nem hiszi, járjon utána…”
Mindannyiunk környezetében vannak gyerekek, akad unoka, rokon vagy szomszédgyerek, ha saját nem is. Ebben a gyereknapi cikkben nem válasz van, csak feltételek arra az örök kérdésre, hogy hogyan neveljük jól csemetéinket:
Annyi mindenkivel törődünk, de magunkkal szoktunk?
Jöjjön egy olyan téma, ami az év során túl gyakran ütötte meg a fülem: a bántalmazás. Sok oldala van még ennek a témának is, ez is olyan jövőre folytatjuk más-más szemszögekből fajta írás, de álljon itt az egyik nagyon fontos nézőpont:
Végére hagytam egy saját írást, amelyet szintén sok oldalról meg lehet közelíteni, ez csupán egy szeglete a témának. Mivel szeretem az olyan munkákat, amivel jó sokat lehet dolgozni, mégsem az én nevem van a cikk végén, ez az írás korábban fel sem került a romkat felületére, de ezúttal pótolom:
Ugye nem veszed a szívedre?
Többször gondoltam rá, hogy írok egy listát – csakis saját tapasztalatokra támaszkodva –, melyben összegyűjtöm, mihez nincs jogod, ha vékony vagy. Ha elkészülne a lista, dobogós helyet foglalna el rajta az, hogy ha kevesebb kilogrammal és vékony termettel áldott meg a genetika meg a Teremtő, nincs jogod megsértődni, ha épp az alakod miatt sértegetnek. Pedig egy jó kis testszégyenítésért soha nem kell a szomszédba menni. Ha mindig kaptam volna néhány lejt, amikor meghallottam, az arcomba mondva, hogy „hát te mindig ilyen sovány voltál?”, „jaj, de vékony vagy, hát egyél!”, „olyan vékony vagy, ha megeszel egy szem cseresznyét, biztosan terhesnek látszol”, és ezek különböző válfajait, akkor nem lennének egyhamar anyagi gondjaim. Apropó, a kisfiam és a várandósság: volt egy réteg, akikben pislákolt némi halovány remény a várandósság idején, mondván: „majd szülés után…”, na majd te is „megasszonyosodsz”. Te meg ott állsz szülés után egy kisbabával, a pocakod, ami kilenc hónapig növekedett, 13 óra után el is tűnt – a genetikai lottónak köszönhetően –, grammra pontosan annyi kilogramm vagy, mint a várandósság előtt, mégsem ismersz a saját testedre, hisz hónapokon át teljesen más volt. Mindemellé ismét jönnek a csodálkozó kérdések: „Hát te meg hogy nézel ki?” Igaz, ezt már inkább csodálkozva. De sokakban itt kezd múlni végképp a remény, hogy „végre” olyan jó asszonyos alkatod lesz – ahogy szokták nevezni ezt néhol.
A kérdések meg időről időre jönnek, csakis jó szándékkal, természetesen. Mert ők nem akarnak rosszat. Ugye nem sértődsz meg? Hisz te vékony vagy… Mintha a vékony embereken lenne egy páncél, ami automatikusan lepergeti a testszégyenítést. Te nem panaszkodhatsz, nem eshetnek rosszul a jól célzott mondatok, hisz te csinos vagy. Mintha lelked sem lenne, legalábbis nem olyan érzékeny fajta. Hisz te vékony vagy… Miért is vennéd a lelkedre, ha épp sértegetnek? Hisz nem akartak rosszat…
S csak néha gondolkodsz el, hogy ha a szüleidtől, a családodtól nem azt kaptad volna mindig, hogy úgy vagy szép, csinos, és teljesen jó, ahogy vagy, akkor hogyan vennéd a sok nem akarlak megsérteni, de kezdetű mondatot? Honnan lenne alapból önbizalmad, ha az édesapád és édesanyád nem táplálják beléd pici korodtól fogva? Egyáltalán lenne? Lenne egészséges adag belőle, hogy azokra a napokra is jusson, amikor jönnek a kérdések? És tudom, hogy valóban nem akarnak megsérteni (a legtöbben), de akkor meg itt egy újabb örök kérdésem: akkor meg miért? Miért kell kimondani? (Molnár Gál Katalin)
(Az írás megjelent a Vasárnap 2025/43-as számában.
