A Hargita oldalában álló kis kápolna csendjében három székely ruhás baba pihen egy bölcsőben. Aki ide belép, egyszerre találkozik a születés titkával és egy olyan mozgalommal, amely kézzelfogható jele lett Székelyföldön annak, hogy „nem temetkezni, hanem élni” akarunk. A Székelyföldi Vándorbölcső Program keretében ma már több mint százötven bölcső jár családról családra, hogy az újszülöttek abban ringjanak, pihenjenek. Sepsiszéki Nagy Balázzsal, a program elindítójával és két anyukával beszélgettünk. Minden egyetlen ígérettel kezdődött.
Egy villámcsapás és egy ígéret
A Székelyföldi Vándorbölcső Program története egy villámcsapással indul – szó szerint. Sepsiszéki Nagy Balázs 2014-ben szenvedett villámcsapást. A baleset után felesége fogadalmat tett a csíksomlyói kegytemplomban: ha férje felépül, vállalják a harmadik gyermeket is. Hálából a gyógyulásért 2015-ben csinódi kertjükben kápolnát építettek, 2017-ben pedig egy međugorjei zarándokút után fogant meg a harmadik gyermekük.
Megfogalmazódott bennük, hogy ezt a gyereküket másképp akarják ringatni, nem mózeskosárban, nem kiságyban, hanem úgy, ahogy őseink: bölcsőben. Az ösztön mellé hamar társult a szakirodalom is: pszichológusok igazolták, hogy azok a csecsemők, akiket ringatnak, később kiegyensúlyozottabb felnőttekké válnak. „Őseink nem véletlenül ringatták a gyerekeket” – mondja Sepsiszéki Nagy Balázs. Egy bölcső sokszor elég ahhoz, hogy a gyerek visszaaludjon, s vele együtt a szülő is pihenjen.
A magyarországi vándorbölcső mozgalom 2012-ben indult Czotter András bölcsőfelajánlásaival, amiből a székelyföldi kezdeményezés is merített. Amikor Sepsiszéki Nagy Balázs elment epsiszentgyörgyre Veres Ferenc fafaragó-asztalosmester műhelyébe, hogy bölcsőt rendeljen, ő felajánlotta, hogy a rendelt bölcső mellé egyet még ad ajándékba, ha itt is elindul a program. Pár hét alatt családtagok, barátok és ismerősök felajánlása révén hét bölcsővel indult el a Székelyföldi Vándorbölcső Program az általuk épített Gyümölcsoltó Boldogasszony ökumenikus kápolnánál 2018 márciusában, a kápolna búcsús ünnepe alkalmával. Mire a harmadik gyermekük megszületett 2018 májusában, már körülbelül negyven bölcső gyűlt össze.
Jelenleg 155 bölcső jár körbe az erdélyi családoknál, de nemsokára megközelítőleg 170 bölcsőre bővül ezek száma az újabb felajánlásoknak köszönhetően, tudtuk meg a program elindítójától. Minden településen, ahol található legalább egy bölcső, rendszerint van egy önkéntes szülő – sokszor három-négy gyerek anyukája –, aki tudja, hol jár éppen a bölcső, kik várnak babát, s ki lesz a következő. Van, ahol a plébános vállalja a koordinációt. Sepsiszéki szerint több plébános felismerte a program fontosságát, hogy az hozzájárul a gyereklétszám növekedéséhez. Elmondása szerint a székelyföldi településeken mindössze hét településen van több keresztelő, mint temetés, ezekből ötben jelen vannak a vándorbölcsők.
A bölcsők általában hat hónapig maradnak egy családnál. Ünnepélyes átadások kísérik útjukat: rendszerint szentmise végén, az áldás előtt történik a ceremónia. A program eredeti célja egyértelmű: ösztönözni a három- vagy többgyermekes családmodellt. Mégis vannak kivételek. „Ha felhív egy anyuka, aki az első gyermekét várja, nem mondhatom, hogy majd a harmadiknál jöjjön vissza” – mutat rá Sepsiszéki Nagy Balázs, de hozzáteszi, hogy sokan közülük később több, akár három, négy gyereket is vállalnak. A program ökumenikus, bár a bölcsők mintegy háromnegyede katolikus közösségekben vándorol.
Kopjafák helyett bölcsőket
Sepsiszéki Nagy Balázs egyik legerősebb gondolata a közösségi szokásainkra mutat: „Mintha temetnénk magunkat. Mi van a Hargita tetején és Gábor Áron sírja körül? Kopjafaerdők nőnek ki évről évre, miközben a demográfiai helyzetünk mélyponton van.” A kopjafa hagyományos székely szimbólum, de – teszi hozzá – temetői jelkép. „Ha a közösségek kórus- vagy osztálytalálkozót, ünnepet szerveznek, ne kopjafát avassanak, hanem rendeljenek egy bölcsőt. Adják oda egy családnak, indítsák útnak. Tartsák számon, hány gyereket szolgált” – javasolja. A jelképcsere radikálisnak tűnhet, mégis éppen annyira egyszerű, mint maga a bölcső: a múlt tiszteletében az életet helyezi előtérbe. „Ha meg akarunk maradni, akkor komolyan kell vegyük a gyerekvállalás témáját, népszerűsítését, mert ha nem, elfogyunk és úgy járunk, mint a bukovinai székelyek: még a temetőink sem maradnak meg” – összegzi mondanivalóját Sepsiszéki Nagy Balázs.
A kápolna fennállásának tizedik évfordulóját úgy ünnepelték, hogy megszervezték a székelyföldi vándorbölcsőlakók első nagy találkozóját. 2025 augusztusában félezer ember gyűlt össze a kápolna udvarán: mintegy 250 gyermek, szülők, nagyszülők, közösségi vezetők. Szentmise, vetélkedők, talicskás feleségtoló verseny, kürtőskalács – szakrális és játékos programok egyszerre jellemezték a találkozót. A bölcső így válik többé, mint használati tárgy: találkozási pont lett, generációkat összekötő jel. Azóta van a kápolnában egy bölcső három székely ruhás babával, így aki ott jár, szembesül a gyerekáldás fontosságával és értesül a bölcsőprogramról.
A rendezvénynek lesz folytatása: 2026-ban Oroszhegyen szervezik meg a következő találkozót, Gyergyóremete 2027-ben folytatná. Kialakulóban egy újfajta székelyföldi ünnep: a nagycsaládosok találkozója.
A bölcső, ami összeköt
Márk Boglárka és családja az elsők között kapcsolódott be a székelyföldi vándorbölcső hálózatba: 2018 nyarán vették át a bölcsőt a Gyergyószárhegy melletti Tatárdombon, egy tanévkezdés előtti szentmisén Böjte Csaba ferences szerzetes áldotta meg azt. A bölcsőt egy magyarországi házaspár finanszírozta – ez is jól mutatja a program lényegét: személyes adományokból és közösségi összefogásból épülő körforgás.
„Kislányunk október elsején született, mi pedig már egy hónappal korábban megkaptuk a bölcsőt” – emlékszik Bogi. Amíg ő a kórházban volt újszülöttjével, férje otthon előkészítette a bölcsőt. „Küldött egy képet: be volt ágyazva, benne egy kis plüss. Jó érzés volt úgy hazatérni, hogy a bölcső már előkészítve várt minket.”
Amíg várták a kisbabájukat, többször hallották, hogy a bölcsőnek mennyi jótékony hatása van: a kisbabákat arra emlékezteti, hogy miként ringtak az anyaméhben, ugyanakkor az idegrendszerüknek is jót tesz. Emellett a magyar vidéken a bölcső a hagyományos formája a babák altatásának. Bogi elmondása szerint így részben hagyománytiszteletből kapcsolódtak a programhoz, de ez nem csak szép hagyomány – valódi segítség. „A legtöbbet ebben aludt a baba, megnyugtatta.”
A bölcső egy másik ajándékot is adott: közösséget. Azok a családok, amelyeknek a gyereke ebben a bölcsőben ringott, Szentegyházán találkoztak egymással. Tíz gyerek állt egymás mellett – kicsiktől nagyokig –, mindannyian ugyanabban a bölcsőben ringtak. A bölcső lécei őrzik a benne ringatott gyerekek neveit, így a bölcső több család történetét hordozza magán, akiket össze is köt egymással. A magyarországi házaspárnak fényképet is küldtek. „Jó tudniuk, hogy nem hiába adták” – mondja Bogi.
A Szentegyházán élő Nagy Aranka a vándorbölcsőt baráti körön keresztül kapta: Boglárkáék ajánlották fel nekik, miután a saját gyermekük is abban ringott. „A kislányunknál nagyon sokat jelentett, a bölcső nélkül szerintem nem is éltük volna túl azt a hat hónapot, mert a lányunk tényleg ettől nyugodott meg” – emlékszik vissza Aranka.
Azóta ő vállalta a bölcső nyomon követését, a szentegyházi találkozót is ő szervezte. A bölcső azóta már a tizenharmadik gyereknél jár. Aranka számára fontos egy ilyen jellegű közösséghez tartozni, még akkor is, ha ritkán találkoznak. „Úgy gondolom, hogy sok év múlva ezek közül a gyermekek közül néhánynak biztosan össze fog futni az útja, és egyszer csak rájönnek, hogy van nekik egy közös múltjuk, hogy ugyanabban a bölcsőben ringtak életük első hat hónapjában. Milyen szép lesz majd. Ki tudja, egyszer még valamelyikük gyereke is ringhat benne, ha ügyesek vagyunk és fenntartjuk a folyamatot.”
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/51–52-es számában.
