A Forráspont olyan találkozási pont fiatalok számára, ahol zenés dicsőítéssel, tanúságtételekkel, szentségimádással és szentmisével színesített napon lehetnek együtt egymással és Istennel. A találkozót 2018 óta minden évben megrendezik, és évről évre egyre több fiatalt szólít meg.
Ha nagyon röviden kellene válaszolni arra a kérdésre, hogy mi is a Forráspont, akkor talán az esemény honlapján szereplő meghatározás lenne a legtalálóbb: Találkozási lehetőség egymással és Jézussal, aki velünk maradt az Oltáriszentségben. Mindez igaz. Közben meg ennél sokkal több.
Résztvevőként azt érzem, hogy bátran mondhatom el: életem egyik legbiztonságosabb néhány óráját tölthettem el ezen a napon. Olyan volt, mintha megérkeztem volna egy belső otthonba, ahol a zajos világ egyszer csak elhalkul, és végre tisztábban hallani mindazt, ami igazán lényeges. Csöndes ő, míg mi viharzunk — és én ebben a csendben végre meghallottam magamat is.
Számomra az esemény már az előző éjszakával elkezdődött. Egyszerre voltam izgatott és kicsit feszülten felpörögve, vajon sikerül majd teljes szívvel jelen lenni? Bár tudtam, hogy korán indulunk és hosszú út vár ránk, mégis azt éreztem, hogy valami fontos felé tartunk. A készülődés imává alakult, a rohanás várakozássá, az utazás lehetőséggé.
A megérkezés után a regisztrációnál megkaptuk a karszalagjainkat, és ezzel együtt valahogy a hivatalos belépőt is egy közösségbe. Egy olyan közösségbe, ahol nem számított, ki honnan jött, melyik egyházközségből, milyen nehézségeket hozott magával. Csak az volt fontos, hogy ott vagyunk, együtt. A várad.org-on megjelent rövid beszámolómban azt írtam: az idei Forráspont a gyermeki rácsodálkozásról szólt. Most is így gondolom.
Lenyűgöző volt látni, milyen sok fiatal keresi Jézus társaságát nem kötelességből, nem megfelelésből, hanem vágyból. A folyosókon, a csarnokban, a mosdó előtti sorban, mindenhol mosolyokat láttam. Olyan mosolyokat, amelyek nem voltak mesterkéltek, nem voltak illendőségből odatett udvariassági gesztusok. Őszinte mosolyok voltak, amelyek mögött történetek, küzdelmek, imák és tapasztalatok álltak. Néha csak egy apró tekinetváltás kellett, és éreztem: itt biztonságban vagyok.
A dicsőítés hangja olyan volt, mintha egyszerre emelne és gyógyítana. Nem csupán dalokat énekeltünk. Kimondtuk a vágyainkat, a hálánkat, a félelmeinket. Ott állni több ezer fiatallal, és együtt énekelni Istennek, felemelt kézzel, könnyes szemmel, ez olyan tapasztalat, amit nem lehet pontosan visszaadni. Csak megélni lehet. És talán tovább vinni magunkban.
A szentségimádás csendje különösen mély volt számomra. Míg a nap első felében az éneklés, a közösség és az öröm vitt magával, itt minden lelassult. Eltűnt az időérzékem. Nem volt múlt vagy jövő, csak az a pillanat, amelyben tudtam, hogy Isten figyel rám. Nem azért, mert bármit tettem volna érte, hanem mert ilyen a természete: szeret és jelen van. Intravénásan kaptuk mindannyian a szeretetet, a hitet és a reményt.
A szentmise zárta a napot, és számomra ez adott keretet az egész élménynek. Mintha minden addigi történés: az éneklés, a tanúságtételek, a találkozások, ebben a liturgiában nyert volna végső értelmet. Ott, az Eucharisztia ünneplésében vált igazzá, hogy nem csak egyszeri esemény részesei vagyunk, hanem egy élő, folyamatosan formálódó közösségé.
Hazafelé a buszon csend volt. Nem kényszeredett, de egy kicsit fáradt csend, olyan, ami megtisztít, ami engedi ülepedni a megtapasztaltakat. És én ekkor értettem meg igazán, hogy a Forráspont nem ott ér véget, ahol fizikailag befejeződik. Hazavisszük. Beépül a hétköznapjainkba, a döntéseinkbe, az imáinkba, a kapcsolatainkba.
Első volt, de biztosan nem az utolsó. Mert táplál. Megerősít. Megmutatja, hogy nem vagyok egyedül, és hogy van remény. Mindig van remény.
Vízi Abigél
Fotók: Wágner Csapó József, Csapó Viktória, Pataki Domokos, Török Vince Máté / Forráspont
