† EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
Amikor az Emberfia eljön, ugyanaz történik, mint Noé napjaiban. A vízözön előtti napokban az emberek ettek, ittak, nősültek és férjhez mentek –, egészen addig a napig, amikor Noé beszállt a bárkába. Semmit sem sejtettek mindaddig, míg be nem következett a katasztrófa, és a víz el nem sodorta mindannyiukat. Így lesz ez akkor is, amikor az Emberfia eljön. Ha akkor ketten lesznek kint a mezőn, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Ha két asszony őröl a malmával, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják.
Virrasszatok tehát, mert nem tudhatjátok, mely napon jön el a ti Uratok! Mert nyilvánvaló, hogy ha a ház gazdája tudná, hogy melyik órában jön a tolvaj, fenn virrasztana, és nem hagyná, hogy betörjenek a házba. Legyetek tehát ti is készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amikor nem is gondoljátok.
Mt 24,37–44
Advent első vasárnapjával új egyházi évet kezdünk mind a világ-, mind a helyi egyházban, ezzel együtt pedig megnyitjuk a karácsonyi ünnepkört is, amely vízkereszt ünnepéig tart. Az adventi szent idő sajátos helyet foglal el az egyházi évben, nem csupán azért, mert megnyitja azt, hanem azért is, mert keresztény életünk lényegére világít rá. Az Istennel való találkozás misztériumát hozza közelebb a kronosz és a kairosz, valamint az eszkatológia szemszögéből. Földi életünket a kronosz, azaz a múló idő határozza meg, a megannyi perc és pillanat egymásutánisága, a megszámlálhatatlan élmény- és tapasztalatdömping, amely emberöltőről emberöltőre telik, és amelyre ráhatásunk nincs, tőlünk független. Nagyon sokan csak ezt a fajta időt ismerik, amely egyszer elfogy, megszakad, amelynek szorításában élünk és dolgozunk, építünk és alkotunk, gyűjtünk és harácsolunk, ki ezt, ki azt. Mégis emberi, de különösen keresztény életünk nem csak ennyiből áll remélhetőleg, hiszen akkor igen szegényes életről beszélhetünk bárki esetében. A keresztény ember valóban a kronosz, vagyis a múló idő szorításában él, azonban óhatatlanul megtapasztalja akairoszt, azaz a kegyelmi időt, amikor Isten tesz valamit, valamit az emberért, ezt nevezzük üdvösségtörténetnek. Az ember tehát nem csupán a kronosz„rabja”, hanem a kairosz„megajándékozottja”, hiszen minden egyes perc és pillanat többletet, minőséget hordoz, amikor felsejlik valami több, valami minőségében más. Azonban ahhoz, hogy életünknek legyenek kairoszi pillanatai, szükséges a megállás, a csendben való megtorpanás. Szépen fogalmaz XVI. Benedek pápa: „Advent, a liturgikus ünnepkör, amelybe most belépünk, arra hív minket, hogy csendben megtorpanjunk és megtapasztaljunk egy jelenlétet. Ezt úgy kell érteni, mint egy felhívást, hogy felismerjük: a nap egyes eseményei olyan jelzések, amelyeket Isten hozzánk intéz, annak jelei, hogy mindannyiunkra figyel. Milyen gyakran engedi Isten, hogy megérezzünk valamit a szeretetéből.”
A vasárnapi evangéliumban éppen erről a fajta hozzáállásról, alapmagatartásról hallunk, amikor Jézus követői számára kiemeli a virrasztás fontosságát. De mit jelent virrasztani? A jézusi kijelentés, görögül a grégoreite nem csupán annyit jelent, hogy „ne aludjatok”, ennél sokabb mélyebb a kifejezés, jelentése „ébernek lenni”, amely jelöli a teljes embert, szellemi és lelki szinten, de jelenti azt is, hogy készen állni Istenre, összeszedettségben élni, figyelmesnek lenni, egyszóval várakozni Istenre: a mindennapok kronoszában meglátni Isten kairoszát.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/48-as számában.
