† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Az utolsó vacsorán Jézus így búcsúzott tanítványaitól: „Ne nyugtalankodjék szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van. Ha nem így lenne, mondtam volna-e: Elmegyek és helyet készítek nektek!?
Ha majd elmegyek és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek!”
Ekkor Tamás így szólt: „Uram, mi nem tudjuk, hogy hova mégy; hogyan ismerhetnénk hát az utat?”
Jézus ezt felelte: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.”
Ezek az evangélium igéi.
Jn 14,1-6
Amióta ember az ember, mindig is foglalkozott az elmúlás, a túlvilág gondolatával, annak mikéntjével és hogyanjával. Ezt a fajta érdeklődése megmaradt a mindenkor emberének, függetlenül a századok múlásától, és ha megnézzük, ma is egyfajta miszticizmus és tabuizálás jellemzi e témát. A mindenszentek főünnepe és a halottak napja egyházunkban már korai időktől jelen lévő ünnep, előbbit a 700-as évek közepétől, utóbbit a 900-as évek végétől tartja számon az egyház. Amíg a mindenszentek főünnepe esetében a megdicsőült egyházra tekintünk, addig a halottak napja kapcsán a szenvedő egyház kerül előtérbe. De miért fontos erről beszélni vagy egyáltalán szót ejteni? Talán első, megkerülhetetlen válasz az lehetne, hogy azért, mivel a halál, az elmúlás mindannyiunk osztályrésze, hiszen minden emberi élet véges, elmúlik, és ez nem akarat vagy döntés kérdése. Éppen ezért az ember szeret elidőzni e témánál, hiszen van közvetlen vagy közvetett tapasztalata a halálról, a veszteségről, az elmúlásról. Nagyon szépen ír e téma szakértője, Elisabeth Kübler-Ross – onnan is ismerhetjük, hogy az ő nevéhez kötődik a gyász mint folyamat, és annak 5 lépése/fázisa – A halál és a hozzá vezető út című könyvében: „Sokat segíthetne, ha több ember beszélne a halálról és a haldoklásról mint az élet lényeges részéről, éppúgy, mint ahogy nem haboznak szót ejteni arról, amikor valaki babát vár.” Továbbá megállapítja: „Úgy tűnik, a vallásos betegek kicsit eltérnek azoktól, akik nem vallásosak. Itt azonban annyit mondhatunk, hogy nagyon kevés igazán vallásos embert találtunk, aki valódi hittel bírt volna. E kevés személyt azonban segítette a hite.”
Éppen ezért a keresztény hit és azon belül a húsvéti események bizonyossága egészen más távlatot adnak a hívő embernek, hiszen a parúziavárás, az örök élet nem utópia, nem idillikus ábránd, hanem valóság. A halottak napja tehát nem csupán halandóságunk emlékeztetője, hanem a keresztény ember reménye is, hogy itt és most nincs vége, remény maga és szerettei számára. Mert Krisztus óta mindent a húsvéti események szemszögéből nézünk, annak tükrében szemlélünk. Szépen imádkozzuk a Naphimnuszban: „áldjon a halál, kapukat táró hű nénénk, tőle bűnös fél, Úr követői mért félnénk?” És valamiképpen ez a hit van jelen bennfoglaltan a temetőlátogatásban, az elhunytakért végzett imában, a pislákoló gyertyalángban és a sírokra helyezett virágokban, hiszen nem az elmúlásé az utolsó szó. A feltámadás ígérete ad értelmet életünknek és felelősséget tetteinknek, mert csak ennek fényében értelmezhető a földi élet.
Olasz Béla
