† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Jézus egyszer útban Jeruzsálem felé áthaladt Szamaria és Galilea határvidékén.
Amikor betért az egyik faluba, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor már megálltak, és hangosan így kiáltottak: Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!”
Ő rájuk tekintett, és így szólt hozzájuk: „Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak.” Útközben megtisztultak.
Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt.
Jézus megkérdezte: „Nemde tízen tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?” Aztán hozzá fordult: „Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.”
Lk 17,11–19
Csak akkor tenni jót, ha megköszönik. Csak akkor segíteni a másoknak, ha jár érte hála. Csak akkor befektetni bárkibe és bármibe is, ha megtérül. Csak akkor jónak lenni, amikor a többiek is azok. Csak akkor szeretni a többeket, ha megérdemlik. Csak akkor szolgálni a jó ügyet, ha meglesz érte a jutalom. Csak akkor…, nem? Mert hát mivé lesz a társadalom a túlzott jósággal, kegyességgel? Nagyon szegény kell legyen valaki ahhoz, hogy így gondolkodjon. És sajnos egyikünktől sem áll olyan távol ez, hiszen megannyi alkalmat és esetet tudnánk felsorolni, amikor jóságunk hiábavalónak bizonyult, amikor segítőkészségünk zárt ajtókra talált vagy amikor szeretetünk viszonzatlan maradt. Mert könnyű jónak, irgalmasnak, szeretetteljesnek, szelídnek vagy éppen hűségesnek lenni, amikor a „siker” garantált.
Ennek kapcsán a mai evangélium nagyon is beszédes, hiszen a tíz leprásról hallunk, akik mind meggyógyultak ugyan, de csupán egy tért vissza. Feltehetjük a kérdést: nem lett volna egyszerűbb Jézusnak csupán azt az egy leprást meggyógyítani, aki majd visszatér és meg is köszöni? Talán mi így tettünk volna, de Jézust nem akadályozza ez a fajta szűklátókörűség, amely igen gyakran gátol minket. Hajlamosak vagyunk a többi leprást leírni, hogy „lám, lám, a hálátlanok”, azonban elfelejtjük azt, hogy a hit nem egy statikus valami, hanem dinamikus valóság, a kegyelem mindenkit másként érint meg. Nem tudjuk, hogy később mi történt a kilenc leprással, hogy talán ők is felismerték nem csupán a gyógyulás tényét, hanem a megajándékozottságnak egy magasabb szintjét. Jézust szabadságában nem korlátozza a kilenc hozzáállása, és ezt érdemes lenne megtanulni a Mestertől. Persze nekünk sem szabad túl hamar felületes erkölcsi értékítéletet tartani, mert sokszor hasonlóak vagyunk a „hálátlanokhoz”. Az az egy, az idegen, a szamariai szimbolizálja azt az élő hitet a mai evangélium kapcsán, amely hálával válaszol, amely nem veszi magától értetődőnek az Istentől jövő kegyelmet, amely gyógyítja a sebzett lelket. Az evangéliumi történet meghívás arra, hogy rácsodálkozzunk Isten irgalmas szeretetére és életünk vakfoltjaira, amelyek megkeményítik szívünket és látásunkat. De meghívás arra is, hogy kigyógyuljunk lelkünk leprájából, amely önzővé, énközpontúvá és vakká tesz Isten és felebarátaink iránt. A gyógyult szív ismertetőjele a hálás élet, amely Istenre mutat és amely ismeri mind a mélységeket, mind a magasságokat, a megajándékozottságot és az önajándékozást. Isten ingyenes kegyelmének pedig a hálátlanság sem lehet akadály.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/41-es lapszámában.
