Életünkben váltakoznak a fény és az árnyék időszakai. Van, amikor minden könnyen halad, terveink megvalósulnak, kapcsolatainkban béke uralkodik, munkánkban pedig eredményeket látunk. Ilyenkor hajlamosak vagyunk azt gondolni: „Most vagyok igazán Isten kegyelmében.” És valóban, az áldás, a siker, a jó körülmények mind ajándékok, amelyekért hálát kell adnunk. Ugyanakkor a keresztény hit arra hív, hogy ne csak a jó időkben lássuk Isten kezét, hanem a próbákban is. A nehézségek nem az ő távollétét jelentik, hanem sokszor a növekedés lehetőségét.
Amikor jól megy dolgunk, megtapasztalhatjuk Isten bőkezűségét. Ezekben a pillanatokban tanulhatunk meg igazán hálásnak lenni, észrevenni, hogy semmi sem magától értetődő. A siker idején a legnagyobb kísértés az, hogy elfeledjük: nem pusztán saját erőfeszítéseink gyümölcse a jó, hanem ajándék, amelyet tovább kell adnunk. A bőség arra hív, hogy mások felé is forduljunk, megosszuk az örömöt, az időnket, a javainkat. Ha így élünk, a jó időszakok nem önelégültséghez vezetnek, hanem a közösség épüléséhez.
A nehézségek idején viszont egészen más arcát mutatja az élet. A betegség, csalódás, bizonytalanság vagy kudarc próbára teszi a hitünket. Könnyen felmerül a kérdés: miért engedi ezt Isten? A Szentírásban újra és újra látjuk, hogy a megpróbáltatások nem a szeretet hiányát jelentik, hanem alkalmat adnak arra, hogy megtisztuljunk, hogy szívünk mélyebb bizalomra nyíljon meg. „Az aranyat is tűzben próbálják meg” – mondja a bölcsességi irodalom. Így van ez velünk is: a szenvedésben új dimenziót nyerhet a hitünk, és közelebb kerülhetünk Krisztushoz, aki maga is a kereszt útját járta.
A közösség szempontjából mind a jó, mind a nehéz időszaknak kulcsszerepe van. Amikor jól megy sorunk, lehetőségünk van támogatni azokat, akik éppen próbákkal küzdenek. Amikor viszont mi magunk esünk nehézségbe, akkor a testvérek imádsága, együttérzése, gyakorlati segítsége válik életmentővé. A közösség akkor mutatkozik meg igazán Krisztus testeként, ha tagjai együtt tudnak örülni és együtt tudnak sírni. Így válik az egyéni sors közösségi tapasztalattá: a jó és a rossz nem elszigetel, hanem összekapcsol bennünket.
Fontos azonban, hogy mindkét időszakot helyesen értelmezzük. Ha a jó csak mulandó boldogság forrása számunkra, könnyen csalódunk, amikor véget ér. Ha a rosszban csak értelmetlenséget látunk, akkor kétségbeesünk. A keresztény ember útja az, hogy mindkettőben Istent keresse. A jóban az ajándékozó szeretetet, a rosszban a formáló és mélyítő kegyelmet. Így válik életünk egységessé: nem szétzilált örömök és bánatok sorozatává, hanem olyan úttá, amelyen Isten vezet.
Összességében elmondhatjuk: amikor jól megy a dolgunk, akkor arra kapunk meghívást, hogy hálásak legyünk és továbbadjunk. Amikor nehézségeink vannak, akkor arra, hogy bizalomban növekedjünk, és mások szeretetét befogadjuk. Mindkettő hozzátartozik a keresztény élet teljességéhez. Krisztus maga is részesült mindkettőből: megtapasztalta a Názáret csendjének egyszerű örömeit és a tanítványok közösségét, de átment a szenvedésen és a kereszthalálon is. Éppen ezért számunkra is mindkét tapasztalat része az üdvösség útjának. Ha így tekintünk életünk váltakozó szakaszaira, akkor minden körülményben felfedezhetjük Isten jelenlétét, és közösségként együtt haladhatunk a remény útján.
Iskolakezdéskor különösen aktuális az, hogy jól értelmezzük a gyerekeink nevelését. Ez a fejlődés is az élet napos és sötétebb oldalain vezet át. A gyerekek találkoznak képességeikkel és korlátaikkal. Fontos, hogy mi, felnőttek ott legyünk a fiatalok mellett, segítve őket a velük történtek megértésében. Egy gyerek a pillanatban él, mi, felnőttek az időben, ezért tudjuk, hogy mindennek megvan az ideje.
Nagy tévedés, ha a gyerekeket csak az élet napos oldalán akarjuk tartani. Hiba az, ha elhiszik, hogy mindig minden sikerül. Tévedés, ha csak azt az utat ismerik, amelyik könnyű. A felnőttek becsapják a gyerekeiket olyan frázisokkal, hogy „neki legyen jobb”, „amíg itt vagyok, ne szenvedjen hiányt”, „nekem nem adták meg, én mindent megadok” stb. Micsoda üres sületlenségek ezek! Tartsunk önvizsgálatot és legyünk okosak, mert különben a fiatalokat a szakadék szélére vezetjük, akkor nem lesznek képesek hidat építeni a szakadék fölé, és mind belezuhannak. Merjük terhelni a gyerekeket, szépen, fokozatosan, erejük és képességük arányában. A világnak és Krisztusnak nincs szüksége elkényeztetett emberekre.
Útra való kérdések:
- Iskolakezdéskor tudom-e segíteni a gyerekeket abban, hogy jól értékeljék sikereiket?
- Tudok-e helyes utat mutatni azokon a területeken, ahol szembesülnek a kudarcokkal?
- Tudok-e Szent Ignác intelme alapján arra vágyni, ami inkább segít Isten felé?
Pakot Géza SJ, Jezsuita forrás
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/38-as számában.
