Reggel óta „jönnek szembe” a szeptember 11-ikei emlékek, megemlékezések, bejegyzések, mementók. Ki mindenki – nagyon sokan – pusztultak el egy átlagos szeptemberi napon munkába menet. És akik megúszták, mert aznap fájt a fejük, a gyereket kellett iskolába vinniük vagy csak a forgalmi dugó miatt késtek.
Egy nagyváros a civilizált nyugaton egy békés őszi napon szembetalálkozott az arctalan és értelmetlen terrorral, és nagy árat fizetett érte.
A mély együttérzés mellett itt Európa keleti felén, kisebbségiként, egy sok történelmi vihart átélt régióban elsősorban az ötlik ilyenkor eszembe: a világ kevésbé szerencsés részein született sok-sok felnőtt és gyermek pontosan olyan ártatlan és védtelen, mint a váratlanul megtámadott és elpusztított amerikaiak, félelemben és fenyegetettségben él nap mint nap. Taposóakna vagy dróntámadás vagy ,,csak” a napi élelem-, víz-, egyészségügyi ellátás hiánya miatt szenved, pusztul. Halálra van ítélve születése percében pusztán mert akkor és oda született. Sorolhatnék a köztudatban ismerősen csengő helyszíneket: Gáza, Bucsa, és kikereshetnék számunkra kevéssé ismert afrikai, közel-keleti, ázsiai helységeket.
Az egykori gyász, a még most is erős megrendülés nyomán megnyílnak a könnycsatornák, és ezzel együtt az empátia csatornái is. Saját veszteségünk, érintettségünk okán jobban meg tudjuk érteni mások, idegenek szenvedését. Most, míg élő ez az együttérzés, most álljunk meg egy röpimára, egy fohászra, egy könyörgés erejéig, hogy gyűljön a jószándék, és múljon a gyilkos indulat, vesszen a háború! Az ártatlan, a gyermek, az idős, a magatehetetlen és mi mind legyünk biztonságban, védjenek meg a civilizációs és emberség szabályai, élhessük meg Istentől kapott talentumainkat és örülhessünk mind az élet csodás esélyének.
