Ferencz Zsolt újságíró – akinek hangját a Kolozsvári Rádió hullámai révén is ismerhetik, de beszélgetést is közöltünk vele – a bosznia-hercegovinai Međugorjébe zarándokolt, úti élményeit, meglátásait, hangulatrajzát olvashatták az elmúlt napokban. Immár itthonról, utólag összegezve jegyezte le gondolatait, érzéseit, élményeit.
Most úgy érzem magam, mint az a messziről jött ember, aki még nem mondott el mindent, vagy legalábbis mocorognak dolgok benne, ott legbelül, amelyek keresik a formát. Hálás vagyok az elmúlt napokért, azokért a pillanatokért, helyzetekért, amelyekben részem volt Bosznia-Hercegovinában, Međugorjéban és az egész út során. Igen, az Úr csodásan működik: jó volt ott lenni a 36. Mladifesten, a több tízezer ember egyikeként – tapsolni, kisebb-nagyobb sikerekkel az énekek koreográfiáját is eltanulni –, közben pedig egy 168 fős nagybányai–szatmárnémeti közösség tagjaként, amelyben Franciaországban, Németországban és Texasban élő emberek is voltak. Szerencsésen hazaértünk, a 24 órás út után fáradtan ugyan, de élményekben gazdagon.
A buszon, amely Nagybányáról éppen Kolozsvárra tart – némi szerelés azért még ráfért, mint közben kiderült, és már haladunk is tovább –, két kedves nénivel találkoztam; románul beszélgettek, és amikor megpillantottam, hogy egyikük Szűz Mária-feliratú pólót visel, megkérdeztem tőlük: vajon Međugorjéban jártak, jól gondolom? Igen, épp most értek vissza, jött a válasz, csak ők egy másik csoporttal mentek, és aztán hamar ott találtuk magunkat a közepében: hogy mennyire egyedi ez a hely, nem hasonlítható semmi máshoz, a Kereszt-hegyen járva is mekkora kegyelemben részesültek, hogy feltöltődve tértek haza, meg hogy mennek legközelebb is… Egyikük ’96 óta jár, évente akár többször is visszatér, és amikor megtudják, hogy nekem ez volt az első ilyen utam, valami olyasmit mondanak, hogy még csak most jön a java… Lássuk, várjuk!
Hanem azért az előzményekről is. Amikor Balázs Attila tordaszentlászlói református lelkipásztorral három évvel ezelőtt a Szentföldön jártunk, még az elején éreztem valamiféle késztetést arra, hogy a körülöttünk, velünk, bennünk zajló folyamatokat összefoglaljam és a barátaimmal, ismerőseimmel (veletek) megosszam itt a nap végén. Ez azóta kárpátaljai látogatásaink során is jelentkezett, és most, hogy egy héttel ezelőtt elindultunk Međugorje felé – a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye szervezésében, Szmutku Róbert nagybányai esperes-plébános vezetésével –, ismét úgy voltam vele, hogy azért jó lenne papírra vetni egy-két dolgot… Nem is papírra, hanem a telefonomba írtam ezeket a néhány szavas jegyzeteket, majd a nap közepén, végén valahogy összefüggő szöveggé próbáltam összegyúrni őket, hogy valamilyen formában az otthon maradottaknak is megmutassam, milyen élményekben, látnivalókban, érzésekben volt részünk aznap; másrészt pedig a zarándoktársak is hátha igényt tartanak egy ilyesmire. Személyesebb beszélgetések kiindulópontja is lehet akár…
Higgyétek el, egészen más az, amikor az ember két-három nappal a hazatérése után, pihentebben, otthoni környezetéből próbál valamit szavakba önteni mindarról, ami történt vele egy-egy különlegesebb út során: azt mintha egy másik ember írná, akinek a nézőpontja, a lelkivilága azért enyhén különbözik a korábbitól. Nyilván, mindig lehet ezt jobban csinálni, megpróbálva a lehető legpontosabban átadni az érzéseket, a hatásokat, a megtapasztalásokat, amelyekben ott és akkor részünk volt… Szóval az ember elkezd írni, és a többi kialakul közben, egészen biztosan jön a segítség felülről is.
A megannyi visszajelzés közül – igen, nagyon jólestek, köszönöm mind az összest, és azt is, hogy sokan velünk tartottatok a RomKat.ro és Vasárnap hetilap felületein is (hálás vagyok a megkeresésért is, a csatlakozásért is) –, hadd idézzek csak egyet, kedves ismerősömtől, akivel a rádió által találkoztak az útjaink még régebb: „Kedves Zsolt. Ma reggel hiányzott a megszokott hang, majd eszünkbe jutott: szabadságolsz. Eszembe jutott még, hogy már jártál a Szentföldön és Rómában, aztán jön ez a nagyon felemelő bejegyzésed. Szokták mondani: nincsenek véletlenek. Valamikor a férjemmel véletlenszerűen bekeveredtünk egy buszos utazásba, és kiderült, hogy Međugorjéba tartanak. Örvendetes, hogy most oda tartasz. Azóta egymagamban is voltam még a Budapest–Zagreb–Međugorje útvonalon, s a buszon egy kedves hölgy ingyen szállást is felajánlott. Ami még érdekes, hogy nálunk református és unitárius a család, de nincsenek véletlenek. Várjuk az élménybejegyzéseidet. Legyen jó időtök, jó emberek, jó élmények! A lábdagadás kerüljön!” Szerencsés vagyok, hiszen utóbbitól ezúttal mentes maradtam, mihamarabbi jobbulást kívánok azoknak, akik ilyesmivel küszködnek!
Még csak egy gondolat, néhai Ferenc pápa meghívását idézve, amit 2019-ben ránk, erdélyi magyarokra is bízott: „járjunk együtt az úton!” Nem hiszek abban, hogy külön utak lennének, amelyeken egy zarándok élete során végigmegy. Az egyik befejeződik, majd valamikor, talán évekkel később jön egy másik – de a kettő közötti időben is ugyanúgy zarándokok maradunk, nemesebben mondva: a remény zarándokaiként haladunk életünk minden percében. Egy darabig úton vagyunk – végső soron az Úr házába tartva –, és lám, rajtunk is múlik, hogy közben hogyan leszünk egymás javára – türelemből, megértésből, elfogadásból is vizsgázhatunk például jelesre vagy elégtelenre is –, vagy miként sáfárkodunk a talentumainkkal.
Azt kívánom, hogy a Međugorjéban szerzett örömcseppek sok helyre eljussanak, sokszorozódjanak, hitet és reményt adjanak mindenfelé! És ez már (egyelőre) tényleg a végszó: zarándokolni jó! „Jézus szíve, szeretlek én, vezess át az élet tengerén!”
Ferencz Zsolt
