† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
„Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen. Hasonlítsatok az olyan emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki.
Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Bizony mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, körüljár és felszolgál nekik. És ha a második vagy a harmadik őrváltáskor érkezve is így találja őket, boldogok azok a szolgák.
Gondoljátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni házába. Éberen várjátok tehát az Emberfiát, mert eljön abban az órában, amikor nem is gondoljátok.”
Lk 12,32-48
Teszünk-veszünk a mindennapokban, mindenki próbálja kisebb-nagyobb sikerrel intézni a maga ügyes-bajos dolgait. Van, ki korán kel, hogy verejtékes munkával megszerezze a betevő falatra valót. Van, aki meg még éjszaka is dolgozik, hogy napirendre kerüljön magával. Aztán van, aki azért dolgozik, hogy gyűjtsön, van, aki azért, hogy elérje a hőn áhított életszínvonalat. Ki-ki maga tudja, hogy miért kell fel reggelente és hogyan fekszik esténként, de bizonyosan mindannyiunknak fel kell tenni a kérdést: élet-e az, amit mi élünk? Talán sokakból máris zsigeri válasz jön: hát persze, nem is kérdés. Hiszen felkelünk, megyünk, dolgozik, eszünk-iszunk, lefekszünk… Hát az nem élet? Nos, még mielőtt elhamarkodott választ adnánk, jó tudnunk, hogy a görög Biblia az „élet” kapcsán két fogalmat használ. Először is van a bios, innen ered a biológia is (bios – élet, logos – tudomány), amely az életről szóló tudomány. Azonban van egy másik fogalom is, amikor Jézus arról beszél, „hogy életük legyen” (Jn 10,10), vagy „aki eszi az én testemet (…), örök élete van” (Jn 6,54), akkor egy másfajta életről beszél, amely túlmutat a biológiai életen, ez a zóé, azaz az isteni élet, amely napról napra kell bennünk növekedjen, és amelyet nem fertőz meg a bűn, ahogy a keresztelési szertartásban imádkozzuk. Isten szemszögéből tehát csakis a zóé, azaz az isteni élet számít, amikor hűen tudjuk tükrözni az ő szeretetét, irgalmas jóságát és megbocsátó kegyelmét. Amikor a kiengesztelődést, az ingyenességet, az önajándékozást vagy éppen mások szolgálatát választjuk, akkor éljük az isteni életet.
A mai evangéliumban éppen erről hallunk, amikor a hű és a hűtlen sáfárról beszél Jézus, mindketten szolgáltak ugyan, de nem egyformán, hiszen egyik urát, a másik meg saját magát. Egyértelmű, hogy amikor életünkben megjelenik a hatalomvágy, az önérdek, a kapzsiság vagy éppen a szeretetlenség, akkor nincs „élet” bennünk, akkor célt tévesztettünk. Nagyon tetszik a Titus császárnak tulajdonított mondás, amelyet Suetonius jegyzet le a De vita Caesarumban: „Diem perdidi”,vagyis „elvesztegettem egy napot”, „hiába éltem ma, ha nem tettem jót”. Később ezt egy idős pap így mondta: „nem éltem hiába, ha ma általam egy ember közelebb került az Istenhez”. Az isteni élet csak úgy tud növekedni, ha utat engedünk a szeretetnek, annak az első szeretetnek, amely megsebezte mindannyiunk szívét. Hűségesnek is kell lenni, mert mások számára éppen a mi életünk az egyetlen evangélium, amit olvasnak. Hűtlen kufárokból, köpönyegforgató álszentekből és minden másból van elég, nekünk másképp kell.
Olasz Béla
