Úton hazafelé.
Remélem mindenki emlékszik az idei zarándoklat jelmondatára, amit az út elején mondtam: Omnia mea mecum porto (Mindenemet magammal hordozom). Most a végén szeretném, ha a fotelek még nincsenek elrakva, hogy aki teheti, olvassa el Reményik Sándor versét. Szerintem mindenki talál majd egy neki szóló gondolatot.
Új képek nincsenek, de kiválogattam a legtöbb szavazatot kapott 10 képet, filmecskét. (IDE kattintva lehet ezeket megnézni – szerk. megj.) Alig fejeztem be az utat, és máris lehet nosztalgiázni.
Melega Péter
Reményik Sándor: Omnia mea mecum porto
Mindenemet magammal hordozom.
És ami enyém volt, enyém marad
Innen is, túl is a csillagokon,
Mert lélek vagyok, végtelen, szabad.
Bennem elférnek mind, kik rámhajoltak,
A fák, s a lombok – s az aluvó rét,
Bennem elférnek az élők s a holtak.
Ki vehet el éntőlem valamit,
S szegényebbé ki tehet engemet?
Mindenemet magammal hordozom,
Ha nem vesztettem el a lelkemet!
Felidézem a hegyek szellemét
És a fűszálak kicsiny lelkeit,
S megkérdezem: hány nőtt azóta még.
Nem enyém tán a házam, ha leég,
Vagy véletlenül más foglalta el?
A kémény most már bennem füstölög,
És illatot a kert bennem lehel.
Bennem hallik az eső kopogása,
Amint veri a hű öreg tetőt.
Bennem van mindennek igazabb mása.
Bennem van mindennek a mennyországa,
Aminek temetője lett az élet,
Bennem jár az angyal a harsonával,
És hirdeti az örök üdvösséget.
Mindenemet magammal hordozom,
És ami enyém volt, enyém marad
Innen is, túl is a csillagokon.
1922 szeptember
