† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Abban az időben Jézus és tanítványai betértek az egyik faluba. Egy Márta nevű asszony befogadta őt házába. Ennek nővére, Mária odaült az Úr lábához és hallgatta szavait.
Márta meg sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt: „Uram – méltatlankodott –,nem törődöl vele, hogy nővérem egyedül hagy szolgálni? Szólj neki, hogy segítsen nekem.”
Az Úr azonban így válaszolt: „Márta, Márta, te sok mindennel törődsz, és téged sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta. Nem is veszíti el soha.”
Ezek az evangélium igéi.
Lk 10,38-42
Fékevesztett tempó, szoros határidők, állandó rohanás, túlkompenzált teljesítménykényszer, beteges megfelelési vágy, stresszes élet, fásultság, mentális fáradtság, majd pedig megbetegedő test – talán ezek lennének a mai ember alap-ismertetőjegyei, mert hát mi tagadás, nagyon gyakran úgy élünk, mintha nem lenne holnap. Hiszen mindent most, azonnal akarunk, és éppen ezért készek vagyunk kizsigerelni magunkat és másokat, azonban nem szabad elfelejteni három alapigazságot ezzel kapcsolatban, először is a testünk nem felejt, emlékezni és emlékeztetni fog minden egyes kizsákmányolásra, amit magunkkal követtünk el, amikor elfelejtettük, hogy testünk a Szentlélek temploma, és nem munkagép, amikor túl sokat követeltünk tőle. Ezek mind ott élnek a finom jelzésekben, amikor valamitől zsigeri félelmet, megvetést vagy éppen undort érzünk. A második alapigazság, hogy amit kivettünk testünkből, ugyanannyit vissza is kell fektetünk belé, hiszen enélkül előbb-utóbb kiégünk, s különösen igaz ez a „segítő szakmát” gyakorlok körében. Gondoljunk csak a pszichoszomatikus betegségekre, amikor már testünk kénytelen jelezni egy betegség által: állj meg, mert ez nem szolgálja az életet! A harmadik alapigazság, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy vannak határaink – fizikai, érzelmi és mentális síkon egyaránt –, és jaj annak az embernek és életnek, aki határokat nem tartva él, legyen szó saját vagy mások határairól.
A mai evangéliumban talán valami hasonlóról hallunk Mária és Márta jól ismert történetében, amikor Jézus megdicséri Mária bölcs döntését, felismerését a „jobbik rész” kapcsán. S talán bennünket is megkísért a gondolat, hogy a „jobbik részt” hagyjuk veszni, vagyis az imát, az Úrral töltött időt, mert hát nem dől össze a világ, ha nem imádkozunk, nem? Mégis sok esetben az imaélet rovására sürgünk-forgunk, azonban nem több az, mint romépítés. Nagyon szépen mondja Johannes Hartl német katolikus teológus: „az ima nem minden, de az imádság nélkül a minden semmi”. Nem szabad elfelejtenünk a sorrendet: először jelen lenni, és csak utána tenni, mert mi értelme van bárminek is, ha nincs rajta Isten áldása? Vagy ha eközben lelkünk, lelki életünk kárát vallja? Hasonlóan vélekedik Karl Rahner, aki szerint „a jövő kereszténye vagy misztikus lesz, vagy egyáltalán nem fog létezni”. Mindkét lelkület nagyon fontos és szükséges, hiszen egyik vagy másik nélkül nem tudunk az evangélium magvetői lenni, azonban a sorrend nem mindegy, hogy a nagy tenni akarásban célt ne tévesszünk.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/29-es számában.
