† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Nemcsak értük könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem. Legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám bennem vagy, s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy eggyé legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen eggyé legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, amint engem szerettél. Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok, s lássák dicsőségemet, amelyben részesítettél, mivel már a világ teremtése előtt szerettél.
Én igazságos Atyám! A világ nem ismert meg, de én ismerlek, s ők is felismerték, hogy te küldtél. Megismertettem velük nevedet, és ezután is megismertetem, hogy a szeretet, amellyel szeretsz, bennük legyen, s én is bennük legyek.” Jn 17,20-26
Életünk folyamán sok mindenért küzdünk, harcolunk körmünk szakadtáig, legyen szó egyházi vagy világi célokról, a legnemesebbtől egészen a leghétköznapibb vágyakig. Van, aki egy jobb pozícióért, egy élhetőbb életért, egy hőn áhított címért vagy éppen egy társadalmi státuszért, a mindennapi létért vagy valamilyen társadalmi jóért küzd. Nagyon nagy skálán mozog életünk és annak tudatos, valamint tudattalan motivációi, amelyek bennünket is hajtanak, „űznek”, mozgatnak valami vagy éppen valaki után. És igen, mindenki latba veti tudását, számba veszi lehetőségeit, felsorakoztatja szakmai kompetenciáit, és elindul megszerezni azt a bizonyos „dolgot”. Ennek eredménye, hogy sok mindent megszerzünk, fáradozunk, dolgozunk, egyszóval sok mindent teszünk – hol jól, hol kevésbé jól –, azonban a szomorú tapasztalat, hogy valamiképpen minden egyes nemes kezdeményezést csak megfertőz az emberi önzés, önérdek vagy éppen a becs- és hiúvágy, amely keserédessé teszi gyümölcsét. A lélektan bugyraiban jártasok számára nem ismeretlen a funkcionális autonómia kifejezés, amelynek rövid jelentése, hogy az énközpontúság leépülésével az illető személy képes a felelősségteljes szabad cselekvésre, és ez az érzelmileg érett ember egyik legfontosabb tulajdonsága. Hiszen így képes az egyenrangú, kölcsönösségre és partnerségre épülő együttműködésre, egyszóval az önmaga meghaladására, amely nemcsak a mindennapi, hanem keresztény életünk sarokköve is.
Jézus a mai evangéliumban éppen erről beszél, amikor a főpapi imájában azért imádkozik, hogy hajdani és mostani követői az egység útját válasszák a széthúzás, megoszlás, szétforgácsolódás helyett. Ahogyan Szent Pál apostol mondja: „hogy akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt” (2Kor 5,13). Közösségi Krisztus-követésünk, vallásgyakorlásunk legjobb fokmérője az egység, amelynek alapgondolata az Atya és a Fiú szeretetkapcsolata. A gonosz lélek minden csodát és jelet képes utánozni; egyvalamire nem képes, az egységre, ahol lemondunk sokszor kicsinyes, önérdektől nem mentes, kapzsi akaratunkról és az Atyára bízzuk magunkat, hasonlóan pedig közösségeinkbe nem engedünk utat a megosztás lelkének, aki öl, gyilkol, rombol. Keresztényként pedig arra kaptunk meghívást, hogy az önátadás, az önajándékozás művészetét gyakoroljuk. Ha pedig ajándékot adunk – legyen szó magunkról vagy másról –, azt nem illik visszakérni, hogy „adom is, meg nem is”. Talán ennek igazsága segíthet bennünket egy hitelesebb krisztusi úton elindulni. Kérjük ehhez a kegyelmet!
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/22-es számában.
