† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben Jézus ezt mondta tanítványainak:
„Aki szeret engem, megtartja tanításomat, Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála.
Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat. A tanítás pedig, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött. Ezeket akartam nektek elmondani, amíg veletek vagyok. S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.
Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom, ahogy a világ adja nektek.
Ne nyugtalankodjék szívetek, és ne csüggedjen. Hiszen hallottátok, hogy azt mondtam: Elmegyek, de visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek, örülnétek annak, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam.
Előre megmondtam nektek, mielőtt megtörténnék, hogy ha majd bekövetkezik, higgyetek.”
Jn 14,23–29
Be kell vallanunk, hogy nem mindig könnyű eligazodni világunkban, ahol sokszor feszül egymásnak a tény, a bizonyosság, a realitás, az igazság, a meggyőződés, valamint a valótlanság, a koholmány, a hazugság, az álhír vagy éppen a szóbeszéd. Nem mindig könnyű felismerni a kettő közötti határmezsgyét. Ki az, aki mindig mindennek cizellált módon utánajár, leellenőriz, különösen ha a mindennapi életről, a közösségi médiáról van szó? Hiszen nagyon könnyen és nagyon gyakran megelégszünk a mindentudás látszatával, mellőzve a kritikus gondolkodás fontosságát, mert könnyebb valakiről valamit elhinni, mint utánajárni, megkérdezni. Nagyon sokan – ha nem is tudatosan – a Dunning–Kruger-hatás áldozatai, mind a hétköznapi, mind a vallási élet szempontjából. Ez olyasfajta torzítás, amikor – nagyon egyszerűen – valaki minél kevesebbet tud egy adott dologról, annál inkább hajlamos túlbecsülni saját tudását, egyfajta inkompetencia. A társadalmi kommunikáció világnapjához közeledve különösen is értjük és érezzük ennek valóságát, amikor a közösségi média vagy a társadalmi párbeszéd kapcsán megannyi „szakavatott” véleményt hallunk mindenről is, de igaz ez a vallási életre is, amikor teológusnak alig nevezhető személyek olyan véleményeket fogalmaznak meg, amelyek szöges ellentétben állnak a tanítóhivatal megnyilatkozásaival, a szenthagyománnyal, a Szentírással vagy éppen a kinyilatkoztatással. Egyszóval sokan élnek a Dunning–Kruger-hatással, a mindentudás látszatában fürdőzve.
Jézus a mai evangéliumban a Szentlélekről beszél (héberül a ruach, görögül pneuma, jelen esetben pedig a paraklétosz), amelynek szó szerinti jelentése mellé hívni/szólítani, átvitt érelemben vigasztaló, pártfogó, valaki ügyében közbenjáró, szót emelő. A Szentlélek lesz az, aki megtanít mindenre, görögül a pantha, jelöli az összes dolgot, a mindeneket. Ferenc pápa mondta nagyon szépen: „Mi ez a minden? Rendbe teszi az életünket: megtanít elfogadni magunkat, megtanít megbocsátani, megbocsátani önmagunknak. Nem könnyű megbocsátani magunknak: a Lélek megtanít rá, megtanít kibékülni a múltunkkal. Megtanít újra indulni (…) Az élet nagy útján ő megtanítja, hogy honnan induljunk, milyen utakat válasszunk, és hogyan járjunk (…) Megtanít arra, hogy sose veszítsük a hitünket, és mindig kezdjük újra…” És megszabadít bennünket a mindentudás látszatától, amely megfertőzi szívünket és életünket, majd pedig ellopja örömünket, amely beszűkülté és vakká tesz bennünket. A Szentélek fényt hoz életünkbe, hogy még tisztábban láthassuk, kik is vagyunk: a mennyei Atya szeretett gyermekei!
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/21-es számában.
