A Feltámadottal való találkozás messze űzi a félelmet

0
611

† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből

Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat.

Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”

A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!”

Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok. Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!”

Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.

Jn 20,19–31

Sok minden változhat és változik is életünkben, mindennapjainkban, emberek jönnek és mennek, váratlan helyzetek ütik fel fejüket, aztán ezek láttán mi jól vagy kevésbé jól, de reagálunk. Néha harcolunk körmünk szakadtáig, néha meg melankolikusan saját kardunkba dőlünk, van, amikor úgy hisszük, urai vagyunk egy adott helyzetnek, máskor meg azt tapasztaljuk, hogy kicsúszik a talaj a lábunk alól. Van, hogy elbizonytalanodunk magunkban is, másokban is, máskor meg vak meggyőződéssel akarjuk „tudni” és „érteni” a végbemenő folyamatokat, változásokat. Biztos pontokat keresve kimeríthetetlenül sok időt és energiát, pénzt és figyelmet fektetünk mindabba, ami mulandó: a rólunk alkotott kép, a társadalmi státusz, a minden szinten megjelenő bebiztosítási kényszer, hogy ne érhessen semmi váratlan vagy meglepő. Pedig a „váratlan” és a „meglepő” mind-mind Isten ismertetőjelei a mindennapokban. Szépen ír erről Richard Rohr a Lélegezni a víz alatt című könyvében: „Valaminek a számára jelen lenni azt jelenti, hogy megengedjük a pillanatnak, a személynek, a gondolatnak vagy a helyzetnek, hogy megváltoztasson”, ennek pedig feltétele „hogy alá kell vetnünk magunkat Istennek. Igen, Isten színtiszta és ingyenes ajándék, de létezik egy szükségszerű alávetettség, amellyel átadhatjuk magunkat ennek a Nagy Jelentőségű Találkozásnak. Ahogy mások megfogalmazták – és az angol »understand« szó nagyon kifejezően tükrözi ezt a mögöttes tartalmat –, ahhoz, hogy teljesen megértsünk valamit, mindig alá (under) kell vetnünk, helyeznünk (stand) magunkat, és engednünk kell, hogy a dolgok a maguk módján hassanak ránk. Különös, hogy fel kell adnunk a kontrollt ahhoz, hogy megkaphassuk az ingyenes ajándékot. Ahogyan a fotográfus képes napokon és órákon át várakozni a tökéletes körülményekre és az ideális fényviszonyokra, hogy elkészíthesse a csak rá jellemző fotográfiáit. Ahogy a mondás tartja: A véletlen a felkészült elmének kedvez.” 

Húsvét második vasárnapján arról hallunk, hogy a tanítványok félnek, bezárkóznak, mivel hitük még nem bizonyosság. Azonban a feltámadt Úrral való találkozás messze űzi a félelmet, a bezárkózottságot, örömet és békét, hitet és erőt ad. Isten mindig kivár, mint egy jó fotográfus, türelemmel és szelídséggel, nagy-nagy hozzáértéssel, amikor rólunk, övéiről van szó. Tudja, mikor és hogyan kell megérintenie félelemmel és zárkózottsággal teli szívünket, az egyetlen kérdés, hogy mi tudunk-e jelen lenni, függetlenül attól, hogy most félünk, szorongunk, reménytelen helyzetben vagyunk…

Olasz Béla

Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/17-es számában.