Szent II. János Pál pápa 1997-ben nyilvánította február 2-át, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepét a megszentelt élet világnapjává. Ebből az alkalomból szerzeteseket kértünk arra, mutassák be közösségüket, s mondják el ők maguk, számukra mit is jelent a megszentelt élet. András Csaba SJ már tizenkettedik éve jezsuita szerzetes, ezúttal ő vall arról, számára mit jelent jezsuita szerzetesnek lenni.
Sokak számára megközelíthetetlen, távoli vagy akár érdektelen, hogy mivel is foglalkozik egy szerzetes a hétköznapokban. Ahogy írom ezeket a sorokat, bennem is feltevődik a kérdés, hogy mit és miért osszak meg a közösségi életünkről a megszentelt élet világnapján. Miközben írok, erősen foglalkoztat a kérdés, hogy a 21. században mi a szerzetességnek a szerepe; hogy az evangéliumi tanácsok, a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség fogadalma hogyan válhat valóban jellé, mely az egyház tagjait arra bátorítja, lelkesíti, hogy együtt hiteles keresztény életet próbáljunk élni (vö. Lumen Gentium,44). Főképpen pedig a szerzetesi létünk hogyan támogathat másokat abban, hogy figyelmüket onnan, ami lehúz, megköt, felfelé, a jó Isten felé irányítsák, és ezáltal a szabadságban előre haladjanak.
Már tizenkettedik éve vagyok jezsuita szerzetes, és valahogy mindig újrafogalmazódik számomra, hogy mit jelent szerzetesnek lenni. Utam elején két dolog érintett meg abban, hogy jezsuita legyek: az egyik a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok dinamikája, ami mélységet és közvetlenséget adott addigi imaéletemnek. Lenyűgözött, hogy néhány környezetemben élő jezsuita úgy tudott az istenkapcsolatról mesélni, hogy az nem volt életidegen, patetikus, elvont, hanem letisztultságot és egyszerűséget tapasztaltam szavaikban. Kispapként nagyon erőlködtem, hogy jól imádkozzak. Az ignáci lelkigyakorlatokban pont azt tapasztaltam, hogy nem az én erőlködésem a fontos, hanem hogy engedjem, hogy Isten megérintsen, és szelíden, közvetlenül beszélgessünk egymással. A másik, ami letaglózott, az volt, hogy néhányszor behívtak a kis ebédlőjükbe, ahol ők főztek, oda ki-be lehetett járni, elérhetőek voltak. Nekem mindig is fontos volt, hogy ne bújjak a reverenda mögé, a papságomban közel maradjak a civilekhez, és a mondandómat ne burkoljam túl papos hanglejtésbe, kifejezésmódba. Korábban ennek kissé eredeti, talán harsány és fura megnyilvánulást adtam, most már szeretnék inkább egyszerű lenni. A kezdeti szerzetesi életformámról alkotott képemet természetesen a valóság formálta. Mást gondoltam a jezsuita rendről, amikor beléptem, és másképp látom magunkat most. De megszerettem, ami az enyém.
Marosvásárhelyen a közösségemben hárman élünk: Jakabos Barnabás SJ a közösség elöljárója, a Jezsuita Udvar vezetője, amibe három intézmény tartozik: az egyetemi lelkészség, a kollégium (ahol 42 egyetemista diák él) és a székelybői Szent Ignác Ház, ahol az elcsendesülésre, imádkozni vágyókat fogadjuk. Ő már a marosvásárhelyi misszió kezdetétől, 2008-tól itt van, és nagyon sok köszönhető neki, hogy a templom, a lelkészség, a kollégium terei ilyen szépek, rendezettek, és hogy jó lelkülete van az udvarnak. Tamás Barna SJ rendtársam a templomban és a kollégiumban végez lelkipásztori munkát. Ő az, aki nyugodt, kedves jelenlétével sok ember meghallgatója, bátorítója és gyóntatója. Jómagam, András Csaba SJ az egyetemi lelkész feladatait látom el.
A jezsuita szerzetesi életformában nincs kórusima, ritkán látunk jezsuitákat együtt zsolozsmázni. Ám napunk alapját képezi a napi egyórás ima és a napi két examen, a szerető figyelmesség imája, melyben a jó Isten jelenlétét keressük a napi teendőinkben. Mi is zsolozsmázunk, ám ezt mindenki egyénileg végzi. A napi közös együttlétünk a szentmise és az ebéd szokott lenni, elsősorban itt találkozunk egymással. Illetve minden héten tartunk egy közösségi együttlétet, amikor különféle témákról beszélgetünk, mesélünk az örömeinkről, a kihívásainkról vagy épp közösen rekreálódunk.
Ezen kívül mindenkinek megvannak a maga feladatai, amit én személy szerint nagy örömmel végzek. Azt gondolom, hogy ahhoz, hogy valaki a cölibátust meg tudja élni, szüksége van arra, hogy a munkájában teljességet tapasztaljon, ahol kapcsolatban van a flow-élménnyel. Emellett fontos, hogy éltető kapcsolata legyen Istennel, illetve legyenek barátai, olyan emberi kapcsolatai, melyek táplálják őt. Nekünk, jezsuitáknak fontos a vigasz keresése, hogy embereknek társai, kísérői legyünk abban, ahogyan rátalálnak a jó Istennel való kapcsolatuk frissességére, és kifinomul annak az érzéke, ahogyan a hétköznapi teendőkben Istenhez kapcsolódni tudnak.
Egyetemi lelkészként a legnagyobb örömöm, ha látom, hogy az egyetemisták megtalálják a saját hangjukat, ahogyan bátran kézbe veszik az életüket, felelősséget vállalnak a növekedésükért, és eközben erősödik a jó Istenbe vetett bizalmuk. Mindig megtisztelve érzem magam, ha egy fiatal megajándékoz a bizalmával, és mélyen megoszt magáról: az életéről, az elakadásairól, a próbálkozásairól. Amikor őszinték tudnak lenni magukhoz, és ennek tanúja lehetek. Ahogyan felfedezik saját hangjukat, és közelebb kerülnek annak a tapasztalatához, hogy jó és értékes az életük. Azt hiszem, az egyik legfontosabb dolog az, ha valaki fel meri vállalni küzdelmeit, őszintén tud keresni, vajúdni és bízni abban, hogy ezt a munkát Isten megáldja, és őt a nagyobb szabadság, meghittség, teljesség felé vezeti. Rengeteget tanulok az egyetemistáktól, a tudásuk, kreativitásuk, tapasztalatuk által. Hálás vagyok, amikor tükröt tartanak nekem azzal kapcsolatban, amikor túl sok vagyok. Ilyenkor tanítanak a tiszteletről és a türelemről. Tanítanak rácsodálkozni. Ahogy négy-öt évig közelebbről szemlélhetem egyes emberek fejlődésének folyamatát, netán egy kicsit hozzájárulhatok. Sok embert kaptam ajándékba az elmúlt négy és fél évben itt, Vásárhelyen a munkám által. Nagyon különböző világokból, különféle gondolkodásmóddal, hitrendszerrel, személyiségekkel. Minden ember egy nagy titok, egy külön világ, és hálás vagyok, amikor rezonálni tudunk egymásra, amikor a találkozás terében megmutatkozik a jó Isten. Szeretem magam hídként értelmezni különféle buborékok, világok, társadalmi csoportok között, azt hiszem, eközben az egységet keresem. Nagyon szeretek lelkigyakorlatot kísérni, amikor néhány embert három-négy vagy több napig kísérhetek abban, ahogyan valami katartikusan felszabadul és istenillatúvá válik az életükben.
A munkámban szeretem érzékelni azt, hogy kinek hol van az ereje, ahol szolgálhat, ahogyan egymást segíteni tudják az emberek. Mindenkinek van valamije, amit másokkal megoszthat. Örülök, ha katalizálhatom azt, hogy emberek találkozzanak egymással, támogassák egymást. Számomra ez mindig egyháztapasztalat, akkor is, ha kifejezetten ritkán beszélek róla.
Hálás vagyok, hogy szerzetes lehetek. Ajándék számomra. Ritkán élem meg munkaként azt, amit csinálok. Mások azt mondják, hogy ez jó. Csak vigyázni kell, hogy el ne kényelmesedjek, hogy merjek újra és újra bátran vízre lépni. Emiatt is jó közben, hogy néhány évente továbbküldenek egy újabb állomásra. Ez segít megmaradni zarándoknak az út viszontagságaival, kalandjaival és szépségével együtt. Segít ebben a bizalom, hogy vezetve vagyok; segít, hogy folyamatosan merjek újrakezdeni, megújulni. Hogy el ne bízzam magam, hogy folyamatosan tanulni tudjak az új helyzetekben, és megtapasztaljam kicsinységemet, törékenységemet is. Hogy ezekben a helyzetekben megtanuljam, hogy ne magamban bízzak, hanem Isten erejében és vezetésében. Ahogyan a papi jelmondatom is szól: „elég neked az én kegyelmem.” (2Kor 12,9)
András Csaba SJ
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/05-ös számában a Megváltónkkal együtt írjuk életünk történetét, Megszentelt élet napja – avagy mit csinál egy szerzetes egész nap? (1. rész) című összeállítás részeként.
