1945. január 14-én született Anselm Grün bencés szerzetes, teológus, lelki író. Születésnapja alkalmából a katholisch.de nevű német hírportál készített beszélgetést a szerzetessel, amelynek magyar fordítását a Vigilia Szerkesztőség fordításában olvashatják.
Wilhelm Grün polgári néven született 1945. január 14-én Junkershausenben. Szüleivel és hat testvérével a München melletti Lochhamban nőtt fel.1958-ban a münsterschwarzachi apátság bentlakásos iskolájába járt. 1964-ben a würzburgi Riemenschneider Gimnáziumban érettségizett. Ezt követték 1965-1971 között a római Szent Ottilia és Sant’Anselm-ban folytatott katolikus teológiai és filozófiai tanulmányok, majd 1974-ben doktorátus. P. Anselm 1974-1976 között Nürnbergben üzleti adminisztrációt is tanult, 1977-2013 között a münsterschwarzachi apátság gazdasági ügyekért felelős klerikusa volt.1979-ben P. Anselm megjelentette első könyvét a Münsterschwarzach Vier-Türme-Verlag kiadónál Gebet und Selbsterkenntnis (Imádság és önismeret) címen a Münsterschwarzach Minor Publications sorozatban. 1991-ben Wunibald Müllerrel együtt megalapította a Recollectio-házat, amelynek ma is lelki vezetője. P. Anselm 2007-ben megkapta a Német Szövetségi Köztársaság Érdemrendjét, 2011-ben pedig a Bajor Érdemrendet. Ma is a münsterschwarzachi bencés apátságban él.
1964-ben léptem be a münsterschwarzachi bencés monostorba. Az 1968-ban kitört diáklázadások idején mi, bencések is új utakat igyekeztünk keresni, s egyebek között a jungi pszichológiában is elmélyültünk. 1976-ban olyan konferenciát rendeztünk, amelyen az ókeresztény szerzetesség tapasztalatait pszichológusokkal és szerzetesekkel egyaránt megosztottuk – ami teljesen újnak számított akkoriban. Ebből születtek az első előadásaim és írásaim. 1977-ben kezdtem ezzel a területtel foglalkozni, s a munkám fokozatosan egyre nagyobb területre terjedt ki, amikor nagyobb kiadók is érdeklődni kezdtek a könyveim iránt. Később egzisztenciális kérdések felé fordultam: hogyan kezelhető a félelem és a depresszió, hogyan viszonyulhatok saját magamhoz?
Különösen fontos számomra az a könyvem, amelyben Jézus terápiájáról írok. Azt akartam megmutatni, hogy a Biblia terápiát is kínál az embereknek, mégpedig hatalmas bölcsességgel. De bármelyik könyvemen dolgozzam is, mindig úgy érzem, ez a legfontosabb. Az evangéliumokról szóló könyveimre is büszke vagyok. Sok-sok kommentárt elolvastam, s azon voltam, hogy teológiai szempontból helyesen, de érthető nyelvezeten adjam vissza a megállapításaikat.
Jelenleg egy reményről szóló könyvön dolgozom. Már régóta élénken foglalkoztat a remény kérdése. Nemcsak arról akarok írni, hogy mit mond a Biblia a reményről, de arról is, hogy mit jelent nekem, és hogyan élem át.
Egyszerű, de nem banális nyelven írok, amelyet az emberek megértenek. Nem vagyok megosztó, és nem teszek úgy, mintha mindent tudnék. És nem tanácsokat adok az embereknek, hanem azt mondom el, hogy én miként látok különböző dolgokat. Írás közben az olvasókra is próbálok gondolni. Az írás olyan számomra, mintha beszélgetést folytatnék. Nem munkát jelent, hanem segít abban, hogy éber és figyelmes maradjak.
Sokféle felkérést kapok. Vállalatok és bankok a cégvezetéssel kapcsolatos témák és a gazdaságban képviselhető értékek iránt érdeklődnek. A hospice-házakban a haldoklással és a gyásszal kapcsolatos kérdésekről beszélek. Az ulmi színházban, ahol bemutatták a „Parsifal”-t, a gyógyító rituáékról beszéltem. Egyszer egy hacker-céghez is meghívtak, amely a cégek biztonsági réseit tárja fel, de persze nem támadja meg őket. A fiatalokat nagyon érdekli az a kérdés, hogyan tudnak táplálkozni belső erőforrásaikhoz, s hogyan kerülhetik el a stresszt. Mitől lesz jobb a közös munka, és hogyan képviselhetem a reményt a munkahelyemen? Ha ilyesmiről beszélgetünk, sokszor belátják, hogy tényleg értelmes munkát végeznek, amelyből erőt meríthetnek – és akkor ismét élvezni kezdik.
Valahogyan el kell juttatnunk az emberekhez a keresztény üzenetet, és segítenünk kell abban, hogy felismerjék, tényleg tud segíteni. Én mindig a kereszténységből merítem, amit mondok, bibliai szövegeket idézek, s a hitről, a reményről és a szeretetről beszélek. Megmutatom, hogyan hathatják át ezek az értékek a munkánkat: például a cégnél, ahol dolgozom, úgy beszélek-e másokkal, hogy a kölcsönös bizalmat erősítem, vagy pesszimista és bántó vagyok-e?
Egyre fontosabb számomra a vallásközi párbeszéd. Több könyvet írtam az iszlámtudós Ahmad Milad Karimivel. Nagyon gazdagítóak számomra a beszélgetéseink. Az eszmecsere ledönti a válaszfalakat. A vallások nevében hirdetett radikális nézetek (akár iszlamisták, akár amerikai keresztények részéről) arra hívják fel a figyelmet, hogy nagyon fontos a párbeszéd. Nem akarom összemosni egymással a hagyományokat; a kölcsönös tisztelet fontos számomra. A muszlimoknak vannak fenntartásaik a kereszttel kapcsolatban, de amikor elmagyaráztam Kariminek, mit jelent számomra, megérintették a szavaim, s tisztelettel fogadta a meggyőződéseimet, még ha nem is tudta osztani őket.
