† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?”
Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.”
Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő vagy véres áldozatnál.”
Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután több kérdést már nem mertek neki föltenni.
Mk 12,28b–34
„Ha úgy érzem…” – talán ezzel a kijelentéssel tudnánk szemléltetni és megragadni leginkább a ma emberének viszonyulását Istenhez, az emberhez vagy éppen a teremtett világhoz. Hiszen ha tüzetesebben megnézzük – és talán nem is kell különösebb szakértelem, előzetes tudásismeret ehhez – életünket, mindennapjainkat, láthatunk egyfajta hangsúlyeltolódást az emotivizmus irányába. És mit jelent mindez? Nagyon egyszerűen – ritka kivétellel – hajlamosak vagyunk mindent érzelmi szintre redukálni, majd pedig az esetek döntő többségében ezen a szinten reagálni, ennek ismertető jele a „ha én úgy érzem” gondolkodás. Ez alól nem mentesek a Krisztus-követők sem, hiszen hány és hány alkalommal halljuk: „ha én úgy érzem, imádkozom, elmegyek templomba”, „ha én úgy érzem, hogy szeret az Isten…”. Talán életünknek, Krisztus-követésünknek egyik legnagyobb csapdája ez a szubjektivizmusba csomagolt emotivizmus. Nagyon sok esetben ezzel mentjük fel magunkat az Isten-, a felebarát- és az ellenségszeretet parancsa alól, mert nem úgy érezzük. Félreértés ne essék, fontosak az érzelmek mind a mindennapi, mind pedig a lelki élet terén, hogy egy-egy kegyelmi pillanatot milyen intenzitással élünk meg, de ez nem lehet mérvadó különösen a lelki élet terén. Mert ha szubjektív érzéseinktől tesszük függővé az Isten jelenlétét, a szentségek hatékonyságát, akkor hamar tévúton találjuk magunkat, lelki életünk pedig a széltől lengetett nádszálhoz lesz hasonló. Fontos tudni, hogy keresztény megközelítésben a szeretet mindig, elsődlegesen voluntarista, tehát akaratlagos és nem csupán emocionalista.
Jézus a mai evangéliumban újfent tisztázza követői számára – megerősítve az ószövetségi törvényt –, hogy az ember életének alapja és mértéke az Isten- és felebarát-szeretet, amelyet megél. De miért fontos ezt hangsúlyozni? Talán azért, mert gyakran hajlamosak vagyunk – emotivizmusunknak köszönhetően – erről megfeledkezni. Mert mi akarjuk eldönteni, hogy kit és hogyan szeretnénk – talán még Istent is – szeretni, hogy ne fájjon, túlzottan sok áldozatot ne követeljen, mondhatni pragmatikusan szeretnénk szeretni. Ez azonban nem a jézusi kereszténység, csupán egy silány utánzata annak. A jézusi kereszténységről szépen ír Herbert McCabe domonkos szerzetes, aki azt mondja: „ha szeretsz, akkor sebeket fogsz kapni, talán meg is ölnek. Ha azonban nem szeretsz, már most halott vagy”. A szeretet mindig együtt jár a megsebződés kockázatával és azzal, hogy döntünk a másik ember mellett, függetlenül attól, hogy megérdemli-e – és ez Isten stílusa.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/44-es számában.
