Mindenszentek ünnepe, festum omnium sanctorum, november 1-je, ekkor az üdvözülteket ünnepeljük, ez a megdicsőült egyház ünnepe. November 2-án van a halottak napja, ez a szenvedő egyház ünnepe. A hivatalosan szentként tiszteltek mellett sok hétköznapi ember üdvözülését is hisszük, reméljük, az élő és elhalt hívek titokzatos közösségét valljuk, és november első napjaiban ezt éljük át. A szentek közösségének tagjai egymásért könyörögnek, a küzdő egyház, a földön élő lelkek közössége a megholtakra gondol, legyenek ők a szenvedő egyház (a meghalt, de még a tisztítóhelyen szenvedő lelkek) avagy a diadalmas egyház (a már mennybe jutott, üdvözült hívek). Ellátogatunk a temetőbe, a sírokhoz, gyertyát gyújtunk, imádságos emlékezéssel idézzük meg szeretteink emlékét. Hetilapunk, a Vasárnap, portálunk, a RomKat.ro irodalommal segít halottjainknak világítani. Fogadják szeretettel.
Azt hittem, hogy végképp ott maradok. Ott, ahol
tulajdonképpen addig is éltem. Valami azt súgta:
talán. Valami azt súgta: mégsem. Lehet, csak a
félelem volt. A félelem, hogy nincsen más. Az
udvar, a kert, a falu, a falvak, a környező hegyek,
erdők, s felül egy zsebkendőnyi szürke égdarab.
Naplemente, az alkonyatnak a fákra mázolt színei,
mikor az épületek fala sárgás lesz, az udvar porondja
pedig megbarnul. S az ég már, azt hiszed, nem lesz
soha többé csillagos. Aztán a telehold vörösen bújik
ki a dombok mögül. Lázas szemhéjak, suhogó
paplanok, apró házak tetői, fellegek, éjszakák.
Nappalok.
Róttam az utcákat, az anyaölnyi dombocska
hajlatában fölfelé kapaszkodó keskeny utcácskákat.
Jártam a behajló fák között, ahol a lehelettel érinteni
lehet az almákat, majd a havat, aztán a rügyeket s a
virágszirmokat. Este aztán, sötétedés után az udvar
kopott járdalapjain végig, és vissza, és megint és
megint és megint. Kezem nem engedte el a fohászt.
Mint egyetlen szálon, az utolsón, lebegve jártam.
Megjelent a Vasárnap 2024/44-es számában a Gyertyafényben, Amikor a temető megélénkül című összeállítás részeként.
