Mátyás király szeretettel emlegeti a pálosokat, mint akik a hollós Remete Szent Páltól eredeztetik magukat. De ki ez a hollós, isteni Pál?
Boldog Özséb atyánk, amikor egybegyűjtötte a szétszórtan élő remetéket, az akkoriban nagyon tisztelt Szent Pálról, az első remetéről nevezte el közösségét. Remete Szent Pál Egyiptomban, Thébában született Kr. u. 230 körül. A Decius és Valerianus császárok rendeletére megindított hetedik keresztényüldözés idején vonult ki a pusztába, ahol 113 éves koráig élt. Életrajzírója, Szent Jeromos megemlíti, hogy Remete Szent Antal meglátogatta Pált élete végén. Amikor Pál meghalt, Antal olyan sírgödörbe temette, melyet két oroszlán kapart ki a mancsával. Mivel Remete Szent Pál pálmafa alatt talált alkalmas helyet remeteéletének betöltéséhez, és Isten egy holló által gondoskodott napi eledeléről, ezért szerepel a pálosok címerében a pálmafa, a holló és a két oroszlán.
A pálos rend újjáéledése Magyarországon a török után indulhatott csak el, 1686-tól. Ismét kolostorok és templomok épültek a korábbiak helyén vagy egészen új területeken. A sajóládi kolostort is újjáépítették. Itt volt valamikor házfőnök Martinuzzi György (Fráter György), aki 1506-ban ebben a kolostorban tett fogadalmat. Később a váradi püspök és János Zsigmond tanácsadója lett. Ellenségei Alvincen gyilkolták meg 1551. december 17-én. Sajóládtól nem messze van Köröm, ahol a mai plébániaépület az egykori pálosok vendégháza volt az arra járó utasok számára. A pálos testvérek a Sajó folyón kompot „üzemeltettek”, és a megfáradt utasok számára szállást biztosítottak az akkoriban modernek számító vendégfogadójukban.
A 17–18. század fordulóján épült templomok és kolostorok jelentős része ma is megtekinthető. Budapesten az egyetemi templomot és a mellette lévő épületet, mely jelenleg a Központi Papnevelő Intézetnek ad helyet, pálosok építették. Ennek az épületnek ékessége a pálos könyvtár, mely helyszíne volt olyan szellemi műhelynek, ami magyar tudósok közösségét kívánta megteremteni, mintegy a tudományos akadémia elődjeként. Ebben az időszakban a pálosok iskolákat is vezettek, de mellette a tudomány és művészet elősegítői voltak. Talán nem mindegyik volt kivételes tehetség, de az Istennek szentelt élet, a szerzetesi napirend megtartó fegyelme, és nem utolsósorban a pálos lelkület évszázados hagyománya olyan belső többletet adott a rendtagok meglévő adottságaihoz, amit talán más helyen, más életkörülmények között nem tudtak volna ilyen páratlan formában kamatoztatni. Mert elsősorban nem az embernek, hanem az Istennek akartak tetszeni.
A 18. század második felében a rend életébe erőszakkal lépett be a császári udvar. 1784-ben a lengyel provincia leválasztása a rendtagok tudta nélkül történt, csak körlevélben értesültek a pápai rendelkezésről. Mindezek hátterében persze az előre látott szanálás volt, így akarták megmenteni a rend vezetői a menthetőt. A többi szerzetes által a szentatyának írt tiltakozó levél már nem érhetett el eredményt, hiszen 1786-ban II. József megszüntette a rendet.
A folytonosság mégiscsak a vérző szívű lengyel tartományban maradhatott meg. A 20. század első felében a Szentszék visszaállította a rend eredeti elnevezését, egyházjogi helyzetét, és már egyértelműen a régi, feloszlatás előtti állapotot megjelenítő levelezésekkel, dokumentumokkal találkozunk. Minderre a pecsétet az 1930. május 29-én kelt pápai dekrétum tette rá, mely jóváhagyta a teljes egészében korábbi hagyományokra épült, megújított rendi szabályzatot.
Bátor Botond pálos szerzetes
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/42-es számában.