A kommunista diktatúra évtizedei alatt Romániában számos intézmény és vallási hagyomány került nyomás alá, ám a kántorok – mint a katolikus liturgia fontos szereplői –ellenálltak ennek a szellemi és fizikai elnyomásnak. A kántorok nemcsak az egyház zenei életéért feleltek, hanem a helyi közösségek lelki támogatói is voltak, sok esetben olyan időkben, amikor a hit megélése politikai és társadalmi kockázatokkal járt. Legtöbben a gyulafehérvári kántoriskolában végeztek, amely akkoriban a katolikus zenei képzés központjának számított Erdélyben. Az itt megszerzett tudást Erdély különböző településein fordították a keresztény nép javára, évtizedeken át szolgálva közösségeiket. A politikai nyomás, az egyház üldözése, valamint a vallásgyakorlás korlátozása ellenére a kántorok hangja sosem némult el.Történeteik tanúskodnak hitükről, kitartásukról és arról a rendíthetetlen erőről, amellyel a közösségüket szolgálták egy elnyomó rendszerben.
2013-tól szervezik meg a lelkinappal egybekötött nyugdíjas kántorok találkozóját, annak okán, hogy abban az évben halt meg az első nyugdíjas kolléga. Nyugdíjba vonulásuk után a kántorokról sok esetben megfeledkeznek, pedig olyan világban vállalták a kockázatot, a kommunista évek során, amikor nem volt népszerű ilyen szolgálatot vállalni. Voltak, akik nem tudtak minden találkozón ott lenni, viszont a legidősebb kántorok egy része egy alkalmat sem hagyott ki. Az évek során a kántorok feleségei is csatlakoztak a találkozókhoz, támogatva férjeik munkáját nyugdíjas éveikben is. Ezen nyugdíjas kántorok beszámolóit, vallomásait olvashatják, melyben visszaemlékeznek a kommunista évek alatti szolgálatra.
A családi és a gyulafehérvári nevelés
Jakab István vagyok, máréfalvi kántor, mostmár nyugdíjas, de 42 évet szolgáltam. Legnagyobb élményem a gyermekeim születése volt, három gyermeket neveltem, két fiút s egy leányt. Születésileg farkaslaki vagyok, most Máréfalván lakunk, mellékfoglalkozásként gazdasággal foglalkozunk. Most sem könnyű, de régen se volt az. Kommunizmus alatt sok nehézséggel kellett szembenézni, még barátságok esetén is. Mindenki megvetett, még az ismerősök is a fejüket elfordították, bizony nehéz volt.
Ami segített megmaradni emberségemben, az a családi nevelés volt, emellett a gyulafehérvári évek és az ott kapott nevelés. Nagyon sokat jelent számomra, hogy Tamás József ny. püspök úrral egy időben voltunk kántoriskolások. Akántorok többségével még ma is tartom a kapcsolatot, nagy nyomot hagytak bennünk a Gyulafehérváron töltött évek, az ottani találkozásunk hozott minket össze az évek soránCsíksomlyón a továbbképzőkön, most pedig itt évről évre Geréd Vilmosnál. A szolgálatot most kezdő kántoroknak azt üzenem, hogy maradjanak meg a hitükben, mert ez a legfontosabb.
Kántorságot tanulni Márton Áron szabadulása után
Vass Lajos vagyok, Oroszhegyből. 1940-ben születtem, május 27-én. Gyulafehérváron végeztem a kántoriskolát, ahol 1959-ben végeztem. Ezután nem kezdhettem el egyből a kántorkodást, mert két évet katona voltam. Csak a katonaság után kerültem Székelyszentkirályra kántornak, ott voltam három évet, az akkori pap meghalt, és én kellett tanítsam a hittant. Három év után hazakerültem Oroszhegyre, a szülőfalumba, ahol 1963. augusztus elsejétől 55 évet szolgáltam kántorként.
Akkoriban nem volt felsőbb iskola, csak gimnázium, és néholszakiskola. Én gimnáziumba akartam menni, de nem sikerült, mert a kommunisták támadták a szüleimet. Egy évig kimaradtam, és akkor jött a hír, 1955-ben, hogy keresik a kántoriskolába a felvételizőket. Rengeteget ministráltam gyermekként, a plébános hívta fel a figyelmemet erre a lehetőségre, hogy van hely és lehet felvételizni akántoriskolába. Elmentem felvételizni, rengetegen voltunkUdvarhelyen, ugyanis ott kellett. Sokan voltunk, akik felkerültünk Gyulafehérvárra, de sokan is maradtak le a jelentkezők közül. Ugyanebben az évben szabadult Márton Áron püspök a börtönfogságból, s mi azon az őszön kezdtük az iskolát. Énekelni nagyon szerettem, akkoriban viszont nem lehetett annyi hangszert kapni, harmóniuma is ritkán volt bárkinek is. Viszont gyakorolni kellett, így a kántoriskolában egy lapra lerajzoltuk a zongora billentyűit, és úgy tanultunk meg kántorizálni.
Édesapámék vallásosak voltak, ezért támadták őket, majd engem is, például a katonaságnál is már úgy szerepeltem, mint katonaszökevény. El voltam ítélve. Kihallgatáson voltam mindenütt, azzal vádoltak, hogy én elszöktem a katonaság elől. Közben nem volt igaz, de bezártak volna, hisz ,,tribunal de militar” volt ítélve nekem. Vallattak egy fél nap, kihallgatáson voltam, tolmácsot hívtam, mert azt mondtam, nem tudok románul semmit se. Azonban ahogy kihallgattak, a tiszt kiküldte a tolmácsot a teremből, és meglepettségemre úgy beszélt magyarul, mint én. Azt mondta: ,,Látom, hogy el vagy ítélve otthonról. Ki a haragosod?” ,,Én nem tudom, hogy ki a haragosom, nem voltam otthon már hat esztendőt” – válaszoltam neki. Majd annyit mondott, hogy úgy viselkedjek, hogy úgy bezárnak, hogy soha napvilágot nem látok.
Támadtak, örökké ellenem voltak. Folyton hívtak a néptanácshoz, de nem mentem. Azt mondta onnan a titkár, hogy ,,jobb, ha maga hozzánk jön, mert maguké lefele jár”, gondolt itt ugye az egyházra. Én csak annyit válaszoltam neki, hogy: ,,maga csinálja a maga dolgát, s én elvégezem az enyémet.” Így aztán nem foglalkoztak velem másképpen, hanem mindig ellenem voltak. Valahol, ha közmunkát kellett végezni vagy bármi mást, én voltam előre parancsolva, hogy menjek. Meg kellett élni valamiből, így otthon a kántorság mellett foglalkoztam más munkákkal, édesapám kovács volt, azt is értette, betonoztam, sírköveket készítettem, vakoltam.
Visszatekintve, a hitem és a neveltetésem miatt maradtam meg embernek. Makacs voltam, én sem hagytam magam és megtartottam azt, amire vállalkoztam.
A pályakezdő kántorok vallásilag tisztában kell legyenek azzal, hogy mit akarnak. Azt nem lehet, hogy csak én nekiállok kántorizálni, és a pénzért csinálom. Nekem meg se fordult a fejemben, hogy fizetést vegyek fel. Például Szentkirályon úgy volt megállapítva a fizetés, hogy minden hónapra egy család adott két lejt, egy év alatt összegyűlthuszonnégy lejt, nem volt, hogy havi fizetést kapunk. Így kellett élnünk. Mindig kerékpárral jártam a faluban, Márton Áron püspök úr iratot küldött, hogy engem bíz meg a hittanórák tartására, mert nem volt pap.
Ma, ha megkér a kántor, még végzem a kántorságot. 55 évfolyamatos, szabadság és szabadnap nélküli szolgálat gyakran fárasztó volt. Naponta két-három misén énekelni, vasárnap még néha öt is volt. Temetések is voltak, esketések, rengeteg ilyen esemény, mert ugye nagy a falu, kétezer lelkes volt. Életem során elkísértem 1800 hívőt az utolsó útjukra.
Nagy örömmel tölt el, hogy évről évre találkozni tudunk, mi nyugdíjas kántorok. Én minden találkozón részt vettem, haegyszer egészségem volt. Fontos, hogy fenntartsuk a barátságot, kollégákkal mint egyházi emberekkel, mert mi a papot kellett segítsük a munkájukban. Mi voltunk mellette. Sokszor mondta az akkori plébánosom, hogy: ,,csak te vagy”. Én pedig mindig ott voltam segíteni, mindig jelen voltam.
Kommunizmus alatt azt éreztették velünk, hogy feleslegesek vagyunk
Szabó József vagyok, Csíkszentmártonban születtem, 40 évig voltam ott kántor, most nyugdíjas vagyok. Nagyon örvendek, hogy évről évre van alkalmunk Vilmos barátomnál találkozni, ez tart még minket, kántorokat egybe. Ígérem, hogy jövőben is el fogok jönni, hogy együtt beszélgessünk, ameddig lehet.
A kántori pálya mondhatnám már kiskoromban vonzott. Olyan hatéves lehettem, amikor megláttam az öreg kántor bácsit, hogy az imakönyvét fogta a hóna alatt és a templom fele igyekszik. Mondtam édesanyámnak, hogy amikor én nagy leszek, kántor szeretnék lenni, és én is így fogok csinálni. És megértem ezeket a pillanatokat, hála Istennek, könnyes szemmel mondom, mert ez volt nekem mindenem. Aztán harangozók lettek a szüleim, s a plébánosnak a jóvoltából megtudtam, hogy van kántoriskola is. Neki köszönhetően kerültem oda, és elvégeztem a kántoriskolát Gyulafehérváron.
A kommunizmus ideje alatt azért éreztünk egy állandónyomást. Mindig úgy érződött, hogy feleslegesek vagyunk, mintha ártottunk volna a kommunizmusnak, úgy is kezeltek bennünket. Mikor a pap mellett voltam, akkor kántor voltam, máskor pedig Jóska. Megkülönböztettek.
Én csak ezt az egyet tudtam, kántorkodni, s a mezőgazdaságban dolgozni. S ezt nagyon szerettem, s a jóIsten megadta nekem, hogy azt végezzem, amit szerettem. A legnagyobb szeretettel ma is csinálnám mindkettőt, csak fáj a derekam.
A fiatal kántorok dicsérjék bátran a jó Istent, szeressék a vallásukat és szeressék a szülőföldjüket. Származásunk is hozzásegít ahhoz, hogy kántorrá váljon valaki. Mint a papság is egy hivatás, a kántori szolgálat is valamilyen módon az. A mai világban és ebben a rendszerben már nincs lenézve. Az évenkénti találkozóink számunkra nagyon lélekemelőek, mert együtt voltunk a kántoriskolában is, s most öregségünkre is. Aszékesegyháznak a hideg falait még most is érzem a csontjaimban, a fűtetlen templomban érzett dolgokat, akkoriban biza még a ruházat is olyan gyenge volt. 1968-ban végeztem, és most jólesik ezeket a dolgokat elbeszélni, tanárokról emlékezni, az ő szigorukról. A gyulafehérvári emlékek kötnek össze bennünket, olyan, mintha testvérek vagy családtagok lennénk, úgy örvendünk egymásnak.
Nehéz idők minden téren
Szőke Antal vagyok, 78 éves, nyugdíjas kántor. Szolgáltam Nagytusnádon és Brassóban, a brassó-bolonyai Jézus Szent Szíve-plébánián, ahonnan nyugdíjba mentem. Idén júniusban 60 éve, hogy kántorvizsgát tettem, és 1964 őszétől kántori szolgálatot vállaltam. Azóta is, nyugdíjasként is mint besegítő,a mai napig még szolgálatot teljesítek.
Nem szívesen beszélek a kommunizmus idejéről, nagyon nehéz időket éltünk meg akkor mindannyian, minden téren. Nem voltunk megfizetve, kevés fizetésből kellett élni. Szerencsém volt nekem azzal, hogy feleségem állami munkahelyen dolgozott, és havonta fizetést kapott. Családot alapítottunk, s közben gyakran volt olyan is, hogy fél év is eltelt, és nem kaptam fizetést. Szegénység volt, nem volt az egyházközségnek lehetősége, hogy a fizetést biztosítsa.
Az évenkénti találkozóink mindig jók telnek. Jóleső érzés, mert ezeken az alkalmakon mindenki számára jut lehetőség, hogy az átélt nehézségeket vagy az élményeket főképpen a szolgálati évekről egymással megbeszéljük. Mindenki máshol szolgált, de a kommunista elnyomás mindannyiunkat megviselt.
A pályakezdő kántorok legyenek szorgalmasok, kitartóak, alázatosak. Figyeljenek oda arra, hogy az egyházi liturgiai szolgálatokat, a napi előírások szerint mindenképpen végezzék pontosan. Ugyanakkor ne feledkezzenek meg arról sem, hogy hivatásukat jó hangulatban végezzék, tehát ne unalmasan, hanem élményszerűen.
Tenni a feladatot a jó Istenért, a szülőfaluért és az egyházközségért
Korodi Béla vagyok, Csatószegen születtem 1947-ben, és szülőfalum lévén, ugye ott is voltam kántor. 1965-ben végeztem Gyulafehérváron, és 1969-ben nevezett ki Csatószegre Márton Áron. Egészen 2019-ig, azaz 50 éven keresztül végeztem a kántori teendőket.
A kántori szolgálatot azért tartom fontosnak, mert gyerekkoromban olyasmit tapasztaltam ezzel kapcsolatban, mely meghatározta az életem. Amikor diák voltam, volt nálunk egy farkaslaki kántor, Tamás Mózes, és láttam, milyen szépen játszik, énekel. Én ministráltam, meg mindenféle feladatot elvállaltam annak idején a templomban, és észrevettem, csodáltam, hogy milyen szépen játszik és énekel a kántor. Akkor nekem is vágyam támadt, hogy én is valahogy szeretnék erre a pályára lépni. 1961-ben felvételiztem és sikeresen be is jutottam a gyulafehérvári kántoriskolába. Rövid ideig Tusnádon dolgoztam, majd 1969-től Csatószegen kezdtem szolgálni.
A kommunizmus alatt nagyon nehéz volt minden. Számomra nehéz volt, de éreztem, hogy művelnem és tennem kell ezt a feladatot, tennem elsősorban a jó Istenért, a szülőfalumért és az egyházközségért. Az 50 éves kántorság alatt, párhuzasoman még 24 évet kényszerülve voltam másodállást is betölteni, mivel a kantori fizetés ugye akkoriban, csekély volt, és nem tudtam a családomat fenntartani, ezért állami munkahelyre kényszerültem. Így Csíkszentsimonban egy ilyen raktárnoki állást kaptam, és akkor egyszerre mind a kettőt végeztem. Végeztem ott egész normával a hivatalt, tehát a raktárnokságot, ugyanakkor végeztem a kántori szolgálatot. Nem volt könnyű, szombaton dolgozni kellett, vasárnap dolgozni kellett, ugyanakkor vasárnap két szentmise, elmentem munkába, munkából haza kellett hamar szaladjak, akkor nem lévén kocsi, haza kellett szaladjak szentmisére. Szerencsére volt helyettesítőm egy olyan idős bácsi, aki mondta a rózsafüzért mise elején, vagy ha netán későre érkeztem, akkor megkezdte ugye a bevezető részét. De mindig igyekeztem hóban, esőben, sárban igyekezni haza, a szentmisét elvégeztem, és utána vissza a munkába. És amikor a munkaidő lejárt, akkor végre a családhoz is hazamehettem. Ez a 24 év két munkahellyel nehéz volt, de jó volt.
Nagyon fontos, hogy nyugdíjasként is találkozzunk a kántorbarátokkal, mert ugye szoros barátságok ezek, egymást már régen ismerjük, egyesekkel osztálytársak voltunk a kántoriskolában, barátok maradtunk máig, és öröm együtt lenni.
A pályájuk előtt álló kántoroknak elsősorban azt üzenném, hogy figyeljenek oda a jó Istenre és a szolgálatukat hozzá méltóan végezzék. Szolgálják a jó Istent, az egyházközséget és embertársaikat igaz szívvel, alapítsanak családot, hogy fennmaradhasson a nemzetség.
Az írás a Vasárnap hetilap 2024/42. számában jelent meg.
