Nyári szabadságunk legalább egy részét szeretjük utazással tölteni a lányommal, megismerni új vidékeket, kultúrákat, embereket, lehetőleg olyanokat, amelyekről eddig kevesebbet tudtunk. A távoli külföldi helyeknél viszont jobban preferáljuk a hazaiakat – az itthon éltek/élők múltja, szemlélete és szokásai valamiképpen összefonódnak a mieinkkel, így meglehet, „közük volt” ahhoz, hogy mi most olyanok vagyunk, amilyenek. Ez a fajta utazás ettől is izgalmas számunkra. A visszatekintés első része ITT olvasható, ahol az véget ért, most onnan folytatjuk.
A nap korábban kelt, mint mi. Szándékosan nem húztam be este a sötétítőt, hogy reggel tudjon „meglepni” meleg simogatása. Nagyon jó ez az érzés. És milyen jól távolodik a „gyorsan talpra, mert menni/tenni kell!” (Többnapos, nagyon gazdag programú továbbképzőről érkeztünk, szervezőként és előadóként, jócskán elfáradva…) Végre ki lehet iktatni a „kell” szócskát, még a gondolatokból is. És milyen más is enélkül az élet!
Kis emeleti teraszunkról a közeli dombra és a szomszéd kertekre nyílik kilátás. Kellemes háttér ez a nagyon gazdag és nagyon finom reggelihez. A terv már megvolt az este, de most, kávékortyolgatás közben még néhány pillantást vetek az útvonalra. Aztán kis napfürdős áhítat a teraszon, majd lassan készülődés, indulás.
Vámpírlakás helyett hangulatos várkastélyban
Brassótól délnyugatra tartva jutunk el a szintén a Barcasághoz tartozó Törcsvárra, úgy harmincpercnyi autózás után. Településen nem haladunk át, nem látjuk a jellegzetes szász házakat, a brassói hegyekben viszont nem győzünk gyönyörködni. Kis utunk során végig előttünk vagy mellettünk vannak, jó ez a szemünknek és valahol a lelkünknek is. Utazás közbeni beszélgetésünkben persze, hogy előjön a Drakula-kérdés is. Eddig nem sokat szóltunk erről, így messzebbről kell indítani. A nemzetközi hírű Drakula mögött egy történelmi alak, a kegyetlen havasalföldi Vlad Țepes áll, aki 1411-ben Segesváron született. Édesapja a Sárkány-rend tagja volt, ezért a sárkány (amit ördögként is értelmeznek) latin megfelelőjével Vlad Draculnak is nevezték, fiát pedig az apja után Dracul fiaként, azaz Draculeának is hívták. A „țepes” karóbahúzót jelent, mivel ellenségeit gyakran végezte ki ezzel a szörnyű módszerrel. Bár a kegyetlen vajdának nem sok köze volt a vámpírokhoz, Bram Stoker világhírű rémregényét követően ő vált a vámpírtörténetek főhősévé: Drakula gróffá. Az idők során kialakult Drakula-kép már gyökeresen eltér a valós személy képétől.
Végül is örülök neki, hogy ezt idejében átbeszélgetjük, mert a hallottak már segítik a kamaszt a helyszínen az igazi értékek felismerésében. Beszélgetésünk és az előzetes olvasmányok nyomán is odaképzeltem sok-sok turistát a törcsvári kastély köré, de akkora tömegre, amekkorát a helyszínen találtunk, semmiképpen sem gondoltam. A GPS Törcsvár falu legközpontibb, legborsosabb árú parkolójába visz, kicsit morgok is, de jobban szétnézve, látom, hogy nincs ennél jobb és biztonságosabb megoldás. A szűk főutcán hömpölyög a tömeg, még gyalogosan is nehézkes köztük a közlekedés. Legtöbb talán a külföldi – angol, francia, spanyol, japán beszédet sűrűn hallunk, de egészen biztos, hogy még sokféle nemzet fiai vannak itt. A kastélyhoz vezető út előtt jókora bazársoron kínálják a mindenféle portékákat. Találunk természetes alapanyagokból készített használati és dísztárgyakat, szép népies (vagy ahhoz közeli) ruhadarabokat, a hely látogatottságából adódóan nyilván borsos áron, és persze van itt Drakula-figura, álarc, kép, hűtőmágnes és sok egyéb is. Mosolygunk, de olyanfajta mosoly ez, ami után már az értékesebb portékák nézegetéséhez sincs kedvünk. Odébbállunk a tarka bazároktól és belépőt próbálunk váltani. Csak automatákból lehet: felnőtt, gyerek vagy idős (65 fölötti) opció van, mindegyik jó borsos. Újságíró-igazolvánnyal sem jár kedvezmény…
A 100 méter magas dombon álló várkastélyhoz vezető úton hosszú sor kígyózik, a vége szinte a domb alján van. Várakozás közben bőven jut idő erről az észak–dél irányú belsőtornyos várról olvasgatni, beszélgetni. A várnak tényleg csak egy bejárata van, egy vastag falú, szűk bejáratú kaputorony, ezen próbálunk bejutni többszáz békésen várakozó társunkkal együtt. Korábban elmozdítható falépcső vezetett fel, ma kőlépcsőkön lépked a befelé igyekvő.
A nehezen bevehető vár a mellette elhaladó kereskedelmi út ellenőrzésére és a havasalföldi vajdák betöréseinek visszaszorítására épült 1377-ben, I. Lajos magyar király engedélyével. Később Ulászló király Brassónak adta zálogba a várat azzal a feltétellel, hogy várnagya mindenkor magyar legyen. 1512-ben felújításon esett át a vár, majd a harcok nyomán keletkezett sérülések miatt ezt többször meg kellett ismételni. Törcsvár 1568-tól a brassóiaké lett, később viszont Báthory Gábor fejedelem is megszerezte, majd hűségeskü fejében visszaadta Brassónak. A feljegyzések szerint a 18. század végén viszont már szinte lakatlan volt. Újabb kori élete azután kezdődött, hogy 1916. december 30-án IV. Károly és felesége, Zita királyné került az osztrák–magyar trónra, ekkor Brassó szabad királyi város tanácsa a királynénak adta koronázási ajándékként. Ő viszont nem sokáig élvezhette az ajándékot, hiszen az a trianoni döntés után – ezennel Brassó polgármesterének ajándékaként – Mária román királyné birtokába került. Jelenlegi formáját az ő kívánsága szerint végzett átépítés és restaurálás nyomán érte el. Ő Ilona lányának hagyta örökségül, aki 1931-ben Habsburg Antal felesége lett. A román király elűzése után, 1948-tól a romantikus hangulatú várkastély a román állam tulajdonává vált. A visszaszolgáltatási törvény értelmében került vissza Ilona hercegnő családjához, az ő Bécsben élő gyermekei vették át 2009-ben, akik ma is múzeumként működtetik.
A várakozás közben tartott kis történelmi leckénk éppen véget ért, mire a beléptető kapuhoz értünk. Időközben egyre jobban foglalkoztatott, hogy miként fog odabenn nézelődni ennyi ember, de érdekes módon elég hamar szétszóródtunk a sok teremben. Talán egy olasz csoport tagjai figyelnek jobban vezetőjük ismertetőjére, mindenki más gyorsan áthaladt a régi kor hangulatát jól megidéző, gazdagon felszerelt szobákon, folyosókon. Amúgy az északi oldalon egy hétszintes, befelé keskenyedő, négyszögű, figyelőtoronnyal ellátott bástyát találunk, mellette egy kétemeletes toronnyal. A nyugati oldalon kerek torony van, alagsorában ablaktalan börtönnel, kis udvarának közepén pedig egy kb. 70 m mélységű kút található.
Engem az építészeti megoldások nyűgöznek le leginkább, kis folyosókon, csigalépcsőkön érjük el – egyebek mellett – a különféle tárgyalótermeket, a zenetermet, a könyvtárszobát, a szép kilátást biztosító ablakok mellett kőből kialakított ülő alkalmatosságokon néha megpihenünk és kifejezetten örülünk annak, hogy Drakula nevével sehol sem találkozunk.
Múltidézés a barcarozsnyóiakat védő parasztvárban
Törcsvárról vissza, Brassó felé indulva már jó messziről szembetűnik a hegycsúcson álló vár. Körülbelül 15 kilométer után érkezünk meg egész szászföldi utunk talán legszebb kisvárosába. A vár miatt térünk ide be, de a Törcsvári-szoros bejáratánál fekvő, a legdélebbinek tartott szász település minden részletében tudok gyönyörködni. Szépen rendben tartott házak sorakoznak minden utcán, a főtéren pedig virágok, hangulatos teraszok, az impozáns evangélikus templommal. Utóbbit eredetileg a 13. században építették, de mai formáját főleg a 15. századi gótikus átalakítás során kapta. A melegben jó lenne leülni, fogyasztani valamit, de nem töltünk időt ezzel, a központból nyíló, felfelé vivő utcán gyalogosan indulunk Barcarozsnyó várához. A hegy tövében éppen rockfesztiválra gyülekeznek az előadók, és a közönség egy része is ott sátorozik már. A kánikulában nehezebben birkózunk meg a kaptatóval, de bevállaljuk, mert semmiképpen sem szeretnénk kihagyni a Barcaság második leglátogatottabb várát. Felfelé menet itt is van lehetőség a történetével való ismerkedésre. Olvasom, hogy egyesek szerint a Német Lovagrend építette 1215 körül, mások az 1240–42-es tatárbetörés utánra teszik építését, mai formáját viszont a város szász lakossága alakította ki. A szász telepesek mellé a 14. század végétől bolgár vagy vláh családok is beköltöztek a településre. A török több ízben is feldúlta a várat, de támadta a tatár is, volt a városé, majd több erdélyi fejedelem is próbálta megszerezni. A városkában pestisjárvány, tűzvész és földrengés is pusztított, de a századok során azért folyamatosan fejlődött. Volt gyapjúfeldolgozó kisüzeme, üveghutája, méhészete, viszonylag korán saját gyógyszertára és uszodája is. Fejlődése aztán visszaesett és bár már a 18. század közepén a Barcaság második legnépesebb települése volt, 1876-ban községgé minősült vissza és csak 1950-ben kapta vissza városi rangját. Az iparosítás idején aztán moldvai, Arges megyei, Törcsvár vidéki és máshonnan származó románokat telepítettek ide, és a szocializmus idején számukra lakótelepet is építettek. Míg 1771-ben még közel 1500 szász lakosa volt (fele ennyi románnal és tizedannyi cigánnyal), addig 2002-re 15 456 lakosából 15 002 volt a román, 288 a magyar és 150 pedig a német anyanyelvű.
Miközben a várba tartunk, nem tudok nem arra gondolni, hogy hajdanán ugyanígy kaptattak ide a veszedelem elől menekülő városlakók is, hogy aztán az öt méter vastag falak mögött kialakított ideiglenes kis faluban várják a veszély elvonulását. Érdekes, ahogyan megszólalnak a várfal és várudvar kövei… A most meglehetősen elhanyagolt, felújítás közben lévő építményt nemcsak a várfalakon belüli bábuk, korabeli eszközök keltik életre bennem. Képzeletem képes tovább szárnyalni, és az előjövő képzelt képeket meg is osztom kamasz útitársammal. Egy jó kilátású helyre leülve aztán már együtt folytatjuk a múlt megidézését. Korabeli filmek képei alapján képzeljük ide a gabonát, zöldségeket, szalonnát és egyebeket szállító szekereket, a sok behajtott állatot, a védelemre való berendezkedést és a kis kápolnában tartott istentiszteleteket. Egyúttal soroljuk a törcsvári várkastély és e között a parasztvár közötti különbségeket is. Jól szemléltetett történelemóra ez. Amit csak lehet bejárunk odafenn, sűrűn kattogtatjuk fényképezőgépjeinket, majd lassú tempóban visszaereszkedünk a városba. Kicsit még élvezzük ennek hangulatát, aztán kedves szálláshelyünk felé vesszük az irányt. Pisztrángvacsoránk közben azért még „visszalépünk” kicsit, hiszen ez az étel bármely más korban is ugyanígy készülhetett, a közeli hegyi patakok pedig jócskán szolgáltattak hozzá alapanyagot. A hosszú nap végén a másnapi úticél rögzítésére marad még erő, a részletek megbeszélését már másnapra toljuk.
Kitérő a román királyi pompa világába
A reggeli napfény által fújt ébresztő után, kávézás közben nézem meg, hogyan jutunk el Sinaiára. Igaz, hogy ez már odébb van a Szászföldtől, sőt Erdély határától is kb. húsz kilométerre esik, de ha már itt járunk, nem akarjuk kihagyni a messze földön ismert Peleș-kastély meglátogatását. Szállásadóink mondják, hogy arrafelé gyakran bedugul az út, ezért igyekszünk idejében elindulni. Sajnos a dugóba így is belefutunk, és az alig hatvan kilométert több mint két óra alatt tesszük meg. Mindebben az a jó, hogy közben alaposan szemügyre lehet venni a „karnyújtásnyira” lévő hegyeket és hegycsúcsokat, a télen sokak által látogatott sípályákat. Predealon és Bușteni-ben is csak araszolunk, így jól meg tudjuk figyelni, hogy a romániai síparadicsomokban most milyen gyér az élet. Nem úgy Sinaián, ahol a Hohenzollern-Sigmaringen román uralkodóház tagjainak nyári rezidenciájaként szolgáló, Európa-szinten is a leglátványosabbak közé sorolt Peleș-kastélyra jó sokan kíváncsiak. Sokan vannak itt is, de azért közel sem annyian, mint Törcsváron. Pedig a látvány jócskán felülmúlja az előbbit…
A külső renoválás miatti állványozás zavaró kicsit, jó lett volna közelről is megörökíteni a képekről jól ismert szép építményt, de így csak egy-egy szegletét próbáljuk fényképezni. Bent aztán végig kattogtatunk, hiszen az ottani pompához hasonlót még sehol sem láttunk. A Peleș-kastélyon szinte minden építészeti stílust felismerünk a német reneszánsztól a neogótikán át a barokkig és francia rokokóig, de az összkép mégis egységesen hat. A legjellemzőbb díszítőelemei a gyönyörű fafaragások és az alabástromból, bronzból, fából, márványból készült szobrok, intarziák, a hatalmas kristálycsillárok, festmények és ritka szőnyegek. Végigjárjuk a különféle fogadótermeket, dolgozószobákat, a zene- és tükörtermet, a fegyvertermet, a könyvtár- és színházszobát, rácsodálkozunk a régmúlt időkben is létezett központi fűtésére és szellőztető berendezésére, porszívóira, liftjeire és még nagyon-nagyon sok mindenre. Ha valamiről, erről a látogatásról nagyon sokat lehetne írni, de mivel itt a Szászföldet állítottam fókuszba, a múlt és az egyéb részletek ismertetésétől most eltekintek. Ugyanígy nem említem részletesen a sinaiai kastélyhoz közeli, a világi élet kontrasztjaként álló ortodox kolostor meglátogatását sem. Templomai magasra emelték a lelkünket és jól is fogott ez az anyaghoz erősen tapadó világ csodálása után. A vidékről visszatérve a Barcaság fővárosában szippantottunk még a szász hangulatból, aztán újra finomságok, másnapi tervezés és viszonylag korai lefekvés következik. Másnap ugyanis jó messzire, Szebenbe indulunk…
Brukenthal városában
Az úton jó ideig kísérnek a brassói, majd a fogarasi hegyek, „velük” haladunk az erdélyi szászok egykori kereskedelmi és kulturális központja felé. Az autóban olvasgatva megtudjuk, hogy a Német-római Birodalomból érkező szász telepesek alapították 1190-ben, akik a bányászat, a kézművesség és a kereskedelem fejlesztése céljával érkeztek Erdélybe. A 14. századra jelentős kereskedelmi központtá vált, és minden szempontból a legfejlettebb erdélyi városok közé tartozott. Itt alapították a Magyar Királyság első iskoláját és gyógyszertárát, itt használtak először elektromos áramot, és 1904-ben Európa második városa volt, amelyik bevezette az elektromos trolibuszt. Az első világháború utáni hatalomváltás után sajnos az erdélyi szászok kivándorlása is megkezdődött. Ez a folyamat Szebenben sem állt meg, mígnem szinte a teljes német lakossága emigrált. A magyar népesség soha nem volt itt domináns, a történelmi Magyarország idején is alig 21% volt az arányuk, mára viszont 1% körülire csökkent.
A belvárosi parkolásban jó barátunk segít, majd a látnivalókkal kapcsolatosan is jó tanácsokkal lát el bennünket. A város múltjával való ismerkedés miatt tartjuk fontosnak a Brukenthal Múzeum meglátogatását. A közelgő szász napok miatt jócskán vannak látogatók itt, de azért hamar bejutunk és kényelmesen végigjárjuk a nagy épületet. Brukenthal Sámuel 1774–1787 között Erdély kormányzója volt, tehetségével, jó diplomáciai érzékével érte ezt el a katolikus Habsburgok birodalmában. 1765-ben azt is elérte Mária Teréziánál, hogy Erdélyt a nagyfejedelemség rangjára emelje és hogy a fogarasi királyi uradalmat 99 évig zálogba adja a szászoknak, amivel megteremtette az önálló szász vagyon alapjait. Szeben fénykora is Brukenthal kormányzóságának idejére esik, ekkor (1778-ban) látott hozzá a Nagypiac téren a barokk stílusú palotája építéséhez, amely az erdélyi politikai és társadalmi élet központja és a báró műkincsgyűjteményének otthona lett. A festmények és rézmetszetek mellett hatalmas könyvtára, 17 ezernél több darabos érmegyűjteménye és két és félezer darabos ásványgyűjteménye volt. A gyűjtemény jövőjének biztosítása érdekében 1802-ben végrendeletében alapítványt hozott létre és egyedüli örököseként a nagyszebeni lutheránus gimnáziumot jelölte meg. Az épület ma múzeumként működik, leglátogatottabb részlege pedig a képtár, ahol ezernél több 15–18. századi festményt (köztük Jan van Eyck vagy Peter Paul Rubens alkotásait is) tekinthetünk meg. Időközben számos, főleg a környező szász templomokból származó vallási tárgyú alkotás is került a Brukenthal Múzeumba, sőt másfajta kiállításoknak is helyet ad. Most például a tavaly készült, 16–17. századi főúri udvari viseletek bemutatója a múzeum egyik fő látványosságának számít.
Bár csak részben találkozunk az erdélyi szász kultúrával, mégis több órát időzünk a Brukenthal Múzeumban. Én különösen csodálom, hogyan „szólalt” a korabeli szárnyasoltárok képeit festők ecsete alatt az evangélium… De nagyon örülök Rubens közismert Loyolai Szent Ignác-képének és még sok-sok egyébnek.
A múzeumból az óváros Huet terén magasodó evangélikus székesegyház felé tartunk. Újra egy építészeti csoda, amit a legfelsőbb pontjáig bejárunk. Elődje, a 12. századi, román stílusban épült háromhajós, keresztalapú katolikus Mária-templom volt, ezt két évszázad múlva gótikus formára építettek át a ma látható impozáns méretekkel. A 16. század közepén azonban evangélikussá lett, mivel Johannes Honter az erdélyi szászokat protestantizmusra térítette. Hetven méter magas csúcsos sisakú tornya a város legmagasabb pontja, az azt körülvevő négy csúcsos fiatorony pedig a középkori Nagyszeben kiváltságait jelképezte. A monumentális istenházának négy gótikus kapuja van, apszisát pedig a nyolcszögű szentély három oldala alkotja. A mai templomot evangélikus lelkészek és főemberek síremlékei is ékesítik, de látható az 1445-ben Johannes Rosenau szász festő által készített, Krisztus keresztre feszítését ábrázoló falfestmény, a bal oldali kereszthajóban az eredeti szárnyasoltár nyolc képe, a jobb oldaliban pedig az ugyanerről az oltárról származó, Jézus kereszthalálát ábrázoló festmény. A régi oltárt a reformáció idején a keresztre feszített Krisztus szobrát középpontba állítóra cserélték. De az orgonájától a szószékén és ablakain át a harangjaiig még sok mindenről lehetne írni.
Ha már bent vagyunk, a tornyába is felmászunk, és percig sem bánjuk meg, mert onnan páratlan kilátást nyerünk a Fogarasi-havasokig, és persze a szépen rendezett szász város is új perspektívából mutatja meg magát. Külön említést érdemel az egyik emeleti folyosón berendezett, Simone Weil szövegeire épített, a gyökértelenség témáját feldolgozó fényképkiállítás is. A Németországból hozott nagyon szuggesztív tárlatot szemlélve kifejezetten sajnáljuk, hogy azt nem a többek által látogatott földszinten helyezték el.
Az evangélikus székesegyháztól búcsúzva csak sétát tervezünk, amelynek során még többet szeretnénk megérezni a városból. Röviden betérünk azért a főtéri katolikus templomba, az odébb épült ortodox székesegyházba is. Csodáljuk őket és hagyjuk, hogy hangulatuk repítse lelkünket. A sok német vendég által „belakott” sétálóutcán túl a Vár utca hangulata ragad meg különösen, majd persze a Hazugok hídja és annak környezete is. A szürkületben sétáló, élőzenénél vacsorázó vendégektől nagyon él a város. Közéjük ülve én mégis a régi időkig ugrok vissza képzeletben. A piactéren estefelé sürgölődő szászokat látom, akik legfeljebb beszélgetni állnak meg egymással, aztán tovább haladnak ügyeik intézésére. Később kondul a harang, oltják a lámpákat és elcsendesül minden és mindenki…
Lassan lejár a szászföldi minikörutunk. Hazafelé még a berethalmi erődtemplomot és Szászmedgyes meglátogatását tervezzük be. Közben kisebb településekre is betérünk, csodáljuk a szász házakat, ahonnan már szinte sehol sem az eredeti tulajdonosok leszármazottai köszönnek vissza. Az egykor evangélikus püspöki székhelyként működött Berethalom is gyönyörű, hatalmas vártemploma pedig egy újabb csoda, aminek bemutatása – és ugyanígy a szászmedgyesi élményeké is – meghaladja a rendelkezésre álló kereteket. Ők is nagyon sok, szép ismerettel és a lelkünket mélyen megérintő élményekkel gazdagítottak bennünket.
Nem voltunk külföldön, csak közös múltunkban sétálgattunk. Tanulva pihentünk és pihenve tanultunk, miközben új ismeretségeket kötöttünk, finom ételeket fogyasztottunk. Itthon voltunk. Hogy ezentúl még inkább itthon legyünk.
Ozsváth Judit
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/36-os számában (összeállította: Molnár-Gál Katalin).
Az előző rész itt olvasható:
[…] Szászföldi útijegyzet – Törcsvártól Nagyszebenig (2. rész) […]