Augusztus, a nyár utolsó hónapja, több szempontból is fontos számunkra. Bár elsőként az államalapítás alkalmából szervezett ünnepségek jutnak eszünkbe – miközben élvezzük a szabadságolás utolsó felhőtlen pillanatait –, érdemes az életet adó és tápláló mindennapi kenyérért is hálát adnunk. Nem véletlen, hogy augusztus 20-án az új kenyeret is ünnepeljük, mely tudatosságra, elgondolkodásra sarkalhat bennünket. A közösségi, ökumenikus és ünnepi keretek között felszeletelt kenyér is azt üzeni számunkra, hogy egyek vagyunk Krisztusban, mindannyiunkat ugyanaz táplál és éltet. Jézus számára a kenyér szent volt. Azt nem lehet kidobni, abból nem lehet szemét. A kenyér Isten ajándéka, nélkülözhetetlen feltétele az életünknek.
A „mindennapi kenyerünk” kifejezés az Úr imájából származik, amelyet Jézus tanított tanítványainak. Ez a mondat arra utal, hogy Isten gondoskodik rólunk a mindennapi szükségleteinkben, beleértve az élelmiszert is. Nem csupán a fizikai táplálékot jelenti, hanem azokat az alapvető dolgokat és szükségleteket is, amelyek nélkülözhetetlenek az életünkben. Isten gondoskodik rólunk és biztosítja számunkra mindazt, amire szükségünk van a mindennapi életben. Ez a mondat emlékeztet minket arra, hogy hálásaknak kell lennünk azért, amink van, és hogy bízni kell az ő gondviselésében. Azt is megmutatja, hogy fontos megbecsülni és értékelni mindazt, amit kapunk, és hogy ne vegyük természetesnek az áldásokat, amelyekkel részesülünk.
A kenyér megbecsülésének tudata ma már elhalványulóban van. Ma sokan turkálnak a kenyérben, válogatnak, kidobják a szemétbe és elfelejtik azt, hogy egymilliárd ember ma este is éhesen fog lefeküdni. A statisztikák azt mutatják, hogy percenként tíz gyermek hal éhen vagy szomjan. Nem azért, mert ma nem tudott eleget enni-inni, hanem mert napok óta nem tudott enni vagy inni. Sokan, sok helyen vannak olyanok, akik szegénységük ellenére is boldogok. Akiknek ugyan nem jut minden nap kenyér az asztalra, de hálát tudnak adni azért a kevésért is, ami adatik. Nemrég hallottam egy tanulságos történetet: egy király azt mondta a helytartójának, hogy menjen el a nagyvilágba, és keresse meg a világ legboldogabb emberét, és hozza el, amit az birtokol. Vissza is jött nagy sokára a helytartó üres kézzel. Amikor azt kérdezte tőle a király, hogy hát nem hozta el, ami boldoggá tette a legboldogabb embert, azt válaszolta a helytartó: „Uram, királyom, a világ legboldogabb emberének semmije sincs!” Nekünk mindenünk megvan. Okunk panaszra nincs. Talán pont emiatt nem tudjuk értékelni azt, amit kaptunk és kapunk mindennap Istentől.
Vajon ma hányan tudjuk kimondani a helytartóval együtt: boldog vagyok, mert semmim nincs és még is mindenem meg van. Ma hányan tudjuk úgy felszeletelni a kenyeret, hogy közben hangosan kimondjuk: Uram, köszönöm, hogy ma is van kenyér az asztalon és adhatok ebből másoknak is. Egyszer valakit, aki többször büszkélkedett azzal, hogy milyen egészséges életmódot folytat és mennyire vallásos ember, megkérdezték, hogyan szokott indulni a napja? Egészen lázba jött és kezdte részletesen mondani: idejében fel kell kelni, tornászni, utána tisztálkodni, fogat mosni – részletesen elmondta, hogyan, miképpen. Ő szerényen él, nincs sok ruhája, de mindig ad arra, hogy tiszta, rendes öltözete legyen, aztán fontos nyugodtan megreggelizni, és úgy menni a munkába. Aztán később szóba jött, hogy ki mit olvasott aznap a Szentírásból. És mint a legtermészetesebb dolgot mondta, hogy ő semmit, a gondos előkészület mellett erre nem marad ideje az embernek. De ő nagyon vallásos ember.
A testünk karbantartására sok időt és gondot fordítunk, a lélek karbantartására nagyon keveset vagy sok ember semmit nem fordít. Amikor azt mondjuk: „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, nem csupán az élelmiszert kérjük, hanem Isten gondoskodását és szeretetét is, amely mindig jelen van az életünkben. Legyünk hálásak és becsüljük meg mindazt, amit kapunk, és bízzunk abban, hogy Isten mindig gondoskodik rólunk és segít nekünk az életünk minden területén. A mindennapi kenyér megteremtése mellett a magunk és mások lelkének táplálására is fordítsunk időt. Hátha majd egyszer mi is kimondhatjuk mindazt, amit Reményik Sándor megfogalmazott:
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Lelki kenyér az éhező szíveknek,
Asztaláldás mindenki asztalán.
Ferencz Emese
