A BBTE Római Katolikus Kar gyulafehérvári Pasztorálteológiai Intézetében öt papszentelés előtt álló végzős hallgató tett sikeres bakkalaureátusi/mesteri vizsgát, amellyel lezárták az intézményes keretek között működő teológiai tanulmányaikat. A mesteri vizsgán a BBTE oktatói mellett jelen volt Giuseppe Pulcinelli biblikus professzor, a római Pápai Lateráni Egyetem professzora és a Pápai Lateráni Kollégium rektora. A gyulafehérvári Pasztorálteológiai Intézet a Pápai Lateráni Egyetem affiliált oktatási intézményeként is működik.
Keresztelő Szent János születésének főünnepén, június 24-én, hétfőn a gyulafehérvári szeminárium kispapi közössége, a szemináriumi elöljárók és tanárok latin nyelvű szentmisére gyűltek össze a Szent Mihály-székesegyházban.
Az ünnepi szentmise főcelebránsa és szónoka Giuseppe Pulcinelli biblikus professzor, a római Pápai Lateráni Egyetem professzora és a Pápai Lateráni Kollégium rektora volt. A szónok olasz nyelven mondott ünnepi homíliát, amelyet Oláh Zoltán intézetigazgató tolmácsolt magyar nyelven.
Giuseppe Pulcinellinek az ünnepi szentmisén elhangzott szentbeszédét az alábbiakban teljes terjedelmében olvashatják.
A mai ünnep – Keresztelő János születése – a születő élet igazi ünnepe. Szűz Mária kivételével ő az egyetlen szent, akinek születését éppen a Jézussal való különleges sorsközössége miatt ünnepeljük. A szentmise olvasmányai az életre kelő, minden lény nagyságára és egyediségére késztetnek bennünket. Keresztelő Jánosra tekintve jobban megértjük azt a tervet, amit Isten mindannyiunkkal tervez. Valójában az evangélium központi kérdése ugyanaz a kérdés, amelyet a szülők is feltesznek maguknak, és talán mi is feltesszük magunknak, valahányszor egy gyermek születésével szembesülünk: „Mi lesz ebből a gyermekből?” (Lk 1,66).
Nem véletlenül vagyunk ezen a földön. Minden gyermekre, aki a világra jön, Izajás próféta szavai érvényesek: „Az Úr hívott meg, mielőtt még születtem; anyám méhétől fogva a nevemen szólított.” (Iz 49,1) A semmiből a létbe, a meghatározatlanságból az azonosságba való átmenet: ahogyan a Teremtés könyvében is le van írva, minden, amit Isten teremtett, éppen a név adományozásával kap identitást, és egyúttal egyedi méltóságot; Isten azzal, hogy megteremtett minket, kimondja a nevünket, azzal, hogy létbe hívott minket, ezt az egyedi és utánozhatatlan identitást és méltóságot ruházza ránk – örökre.
Kezdettől fogva keresnek bennünket; van valaki, aki a mélységig ismer minket, aki nemcsak útjainkat, egyéni cselekedeteinket ismeri, hanem még gondolatainkat is, amint azok kialakulnak: semmi sem marad rejtve előtte. Isten e szerető tekintetének fényében – nem kérdő, még kevésbé vádló vizsgálódás – ismerjük fel szépségünket: szívünk megnyílik a csodálkozásra és a hálás dicséretre: „Dicsőítlek téged, mert olyan csodálatosan alkottál, és tudom jól, milyen csodálatos minden műved!” (Zsolt 139,14)
Az evangéliumban Isten eme eredeti kiválasztásának szintézisét találjuk minden ember számára (vö. Lk 1,57-66.80); ami egyedülálló módon Keresztelő Jánosra vonatkozik, az valójában Isten országának minden gyermekére alkalmazható: „az Úr keze van rajta”.
János Isten kegyelmének gyümölcse: idős szülőktől, a meddőségben szenvedő Erzsébettől és a hitetlen pap Zakariástól született. Minden gyermek mindig ajándék, olyan ajándék, amely túlmutat a puszta fizikai lehetőségen és a hit mértékén. Milyen nagyszerű tanítás egy olyan korban, mint a miénk, amikor egyre több szó esik a „gyermekhez való jogról”, a személyes tulajdonként felfogott gyermekről, a gyermekről, amelyet akár genetikai manipuláció és mindenféle természetellenes eszköz igénybevételével is követelnek. Ma minden eddiginél nagyobb a veszélye annak, hogy ezt elfelejtjük: „Minden emberi lény teljesen egyedi és megismételhetetlen szubjektumként lép be a történelembe, mint Isten által kimondott szó. Egy szó, amely éppen ezért olyan jelentés hordozója, amely túlmutat a földi történelmen, hogy beíródjon az Atya örök és szeretetteljes tervébe” – az olasz püspöki konferencia üzenetéből az az élet napjára, 2001.
Keresztelő Jánosnak nagy küldetést kell betöltenie, hogy felkészítse a népet a várva várt Messiás fogadására: „Téged pedig, gyermek, a Magasságbeli prófétájának fognak hívni: mert az Úr színe előtt fogsz járni, hogy előkészítsd az ő útját” (Lk 1,76); egész élete, személye és küldetése abban teljesedik be, hogy „kiáltó hang” (vö. Lk 3,4), olyan hang, amely kész félreállni, amint az Ige, az Atya Igéje belép a világba: János előkészítette eljövetelét. Azt mondta: „Nem az vagyok, akinek gondolsz…” (vö. ApCsel 13,24–25).
Az ország minden gyermeke a Keresztelőhöz hasonlóan arra hivatott, hogy hangot adjon az Igének: minden megkeresztelt ebben az értelemben „előfutár” a nem hívők számára, ujjal mutat Jézus Krisztusra; minden keresztény ember állandó jel: „nem én vagyok a fontos, hanem ő az, akit követnetek kell”; az Úr valójában tovább jön, ma is érkezik, és szüksége van azokra, akik a Keresztelőhöz vagy a szeretett tanítványhoz hasonlóan őrá mutatnak a világ előtt: „Íme, az Isten báránya. Az Úr az!” (vö. Jn 1,29;21,7).
Az élet és a hozzá kapcsolódó üdvösség tervének teljes elfogadása „nem tud csodálkozást ki nem váltani”, mint amely hír Keresztelő János születésekor végigvonult Júdeán: „Mi lesz ebből a gyermekből?” (Lk 1,66). A válasz, amely magában foglalja az emberi szabadságot, Isten kívánságában rejlik: „A népek világosságává teszlek, hogy üdvösségem eljusson a föld végső határáig.” (Iz 49,6). Ez igaz az ország minden megkeresztelt gyermekére, még inkább igaz azokra, akik felszentelt szolgálattevőként kapják meg a feladatot, hogy Krisztus üdvösségét vigyék. Adjunk hálát az Úrnak Keresztelő János ajándékáért.
Fotók: Kováts Álmos Botond/SIS
Forrás: SIS
