A kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség (KEL) vezetői a tavaly határozták el, hogy minden egyetemi évben beszélgetésre hívják körükbe egyházmegyéink egyik püspökét. A tavalyi, első meghívottuk dr. Kovács Gergely érsek volt, az idei vendég pedig a temesvári egyházmegye főpásztora, Pál József Csaba. A temesvári megyés püspökkel május 23-án, csütörtök este mintegy negyvenöt egyetemista találkozott a Lelkészség egyetemi/piarista templom melletti székhelyének emeleti termében. Fényépekkel és néhány mozgóképpel illusztrált beszámolót olvashatnak.
A meghíváshoz az is apropóul szolgált, hogy Pál József püspök lelki barátja és társa volt a KEL korábbi lelkészének, az egyetemista fiú megmentése közben 2008-ban vízbe fulladt Orbán Lászlónak. Az idén 30. születésnapját ünneplő egyetemi lelkészség ezzel a találkozóval egyik egykori vezetőjének emléke előtt is tisztelgett. A másik apropó pedig az, hogy a temesvári főpásztor résztvevője az aktuális püspöki szinódus mindkét ülésszakának. A találkozó a római munkálatokról, illetve a szinodális folyamatról való személyes beszélgetésre is lehetőséget biztosított.
Az együttlét a főbejárat mellett elhelyezett Orbán László-emléktábla előtt kezdődött, közös énekléssel és a főpásztor imájával. Az emeleti teremben Molnár Lehel piarista, a KEL jelenlegi lelkésze kérdezte a főpásztort, majd a jelenlévők is kérdéseket intéztek hozzá. Hogy mindenki „képben legyen” Pál József Csaba püspökkel és Orbán Lászlóval kapcsolatban, Molnár Lehel előbb a személyes életükkel és az őket összefűző lelki barátsággal, testvériséggel kapcsolatosan fogalmazott kérdéseket.
„Ha kereszt, akkor rajta van Jézus, és nincs semmi baj”
A csíkcsomortáni születésű püspök elmondása szerint nyolcadikos koráig az unitárius tanárnőn kívül csak katolikus és magyar emberekkel találkozott. „Mikor Marosvásárhelyen káplán voltam, a jezsuita Szőcs Laci, aki onnan származik, mondta, hogy át akar menni a Bánságba. Én nagyon azt képviseltem akkor, hogy ott kell élnünk és dolgoznunk, ahol születtünk, nem kell elhagyni a szülőföldet. Nem sikerült lebeszélnem őt, de közben az én szemléletem is megváltozott. Egy év múlva lelkigyakorlatot tartottunk, úgynevezett Mariapolit, és ott négyen, papok, leültünk a fűre és arról beszélgettünk, hogy a temesvári ordinárius (akkor nem lehetett püspök) papokat kér az erdélyi/gyulafehérvári egyházmegyéből, a mi püspökünk pedig adna is, de senki nem akar menni. Akkor elhatároztuk, hogy mi, fiatalok, megyünk. S mondtam, hogy kezdem én a sort” – mesélte a főpásztor. A fiatal pap másnap bekopogott a püspökéhez, jelentve neki, hogy ő kész a Bánságba menni. Fájó szívvel hagyta maga mögött a szép ifjúsági közösséget, de döntésében is a jó Isten vezetését látta: „Én tényleg Istenért mentem oda. És ez tette azt, hogy soha nem éreztem, hogy nehéz. Pedig egyből kaptam három plébániát és mellé még hat fíliát. Két plébániám teljesen német volt, egy háromnyelvű, és volt egy szlovák és egy vegyes fíliám is. Soha nem éreztem, hogy nehéz, pedig nem tudtam jól románul, keveset tudtam németül, de szerettem az embereket és ők is megszerettek engem talán. Hiszem, hogy aztán közösen a jó Istent is megszerettük.”
Kétéves buziási és környéki pasztoráció után Resica következett, ahol harminc évet szolgált. A színmagyar közösségből származó fiatal pap látásmódja egyre nyitottabb lett, és máig értékként tekint a bánsági színes világra: „Mivel sok nemzetiség él ott együtt, az emberek megszokták, hogy a másik más és neki szabad másnak lenni. És én azt nagyon-nagyon jónak látom, hogy szabad a másiknak másnak lennie. Úgy gondolom, hogy ez hasonlít az evangéliumi szemlélethez. Jó, ha Jézus Krisztusra építjük ezt az egységet. Mert ha véletlenül összeveszünk, és ez előfordulhat az emberek között bármikor, ki segít, hogy kibéküljünk, ha nem Jézus Krisztus? Ha nem az evangélium?”
A rendszerváltással sajnos Resicáról is külföldre vándorolt a katolikus közösség mintegy 75 százaléka. Az új kihívást a maradék közösséggé formálása jelentette. Aztán 2018-ban itt kapta az értesítést, hogy Ferenc pápa egyházmegyés püspökké nevezi ki őt. „Én nagyon megijedtem ettől, elsőre arra gondoltam, nem is tudom, hogy ezt hogyan merjem elvállalni… De életemben soha nem azt néztem, hogy valami könnyű vagy nehéz, hanem azt, hogy az Isten akarata-e. Nekem a Ferenc pápa által kifejezett döntés az Isten akaratát jelentette, és elvállaltam. Voltak, akik mondták, hogy ez nagy felelősséggel és kereszttel jár. Ha kereszt, akkor rajta van Jézus, és nincs semmi baj. Ha ott van Jézus, akkor Jézussal lehet vinni a keresztet. És akkor így próbálok előre menni ebben.”
„Segíteni és tisztának lenni, hogy jól tudja a fényt átereszteni magán”
Orbán László bemutatása előtt Pál József püspök rámutatott az ő fiatalkori és az Orbán László fiatalkori keresése közötti párhuzamra és különbségekre is. Ő vallásos családból indult, de a teológián tartott bibliaköröknek köszönhetően fordult egészen a jó Isten felé. „Emlékszem, karácsonykor mindenki örült, én meg sírtam, mert én úgy érzem, hogy nem tértem meg, és ha nem tértem meg, akkor ott kell hagyjam a teológiát… De aztán a jó Isten vezetett minket. Eleinte csak egyszer tartottunk bibliakört egy héten, valaki javasolta, hogy tartsunk kétszer. Én ellene voltam, mert minden okos dolgot összeolvastam és egy következő héten el tudtam kápráztatni a többieket azzal, és két alkalomra valót nem tudtam volna olvasni. Aztán volt egy felfedezésem: hogy a bibliaolvasás előtt imádkozni kell. Ez már kicsit segített. A másik óriási felfedezés pedig az volt, hogy a bibliakörön nem az a fontos, amit mi mondunk, hanem amit Isten mond nekünk: Isten szava. És ez mindent megváltoztatott. Attól kezdve minden nap tartottunk bibliakört, mert Isten szavát minden nap akartuk hallgatni. Minden este összegyűltünk, és ebből egy szép csapat kovácsolódott, még ma is barátok vagyunk azokkal a papokkal, akikkel ott voltunk. Aztán közösen megismertük a fokolár lelkiséget.”
A fokolár lelkiség által kerültek kapcsolatba Orbán Lászlóval is, aki a vallását nem gyakorló családban nevelkedett. A fokolár papi közösség kolozsvári tagja hívta meg az ifjúsági csoportba Lászlót és a nővérét. A 16-17 éves fiú barátaival akkor sokféle módon kereste azt a szépet, amire az életet fel lehet tenni. Keleti vallások és másfelé is kalandoztak, de aztán a monostori ifjúsági közösségben és a lelkivezetővé vált káplán, György Balázs hatására Jézus mellett tették le a voksukat. „Egyszer újév napján hajnalban olvasta a Szentírást és akkor fedezte fel, hogy abból Jézus szól hozzá. Jézust hallgatva döntötte el, hogy ő pap is szeretne lenni. Nem volt benne semmilyen sallangosság, ő nem a saját álmát akarta megvalósítani a teológián, hanem annak az álmát, aki őt boldoggá tette. Bár voltak csalódásai a teológián, Jézusért vállalta. És akkor szentségimádásokat, szegény- és beteglátogatásokat szerveztek. Teológiai tanulmányai végzése közben ismerkedett meg a fokolár lelkiséggel, és egyre közelebb akart ahhoz menni. Kérte elöljáróját, hogy egy évet tölthessen Lopianóban, a fokolár lelkiség kis városkájában, ahol az evangélium szerint élnek az emberek. Onnan visszatérve Marosszentgyörgyön és Gyimesfelsőlokon volt káplán, majd Gödemesterházán plébános, onnan került a KEL-hez” – mesélte a püspök, majd Molnár Lehel kérésére László belső személyiségjegyeit festette meg. Elmondta, hogy hallgatag ember volt, de mindenki számára volt ideje. Nem adott mindjárt tanácsot, inkább példákkal vagy kérdésekkel segített, amit a fiatalok nagyon értékeltek. Nagyon fontosnak tartotta a lélek tisztaságát. A fényképezőgép lencséjének tisztítására utalva mondta: „Ha a fényképezőgép lencséjét nem törülöd meg, olyan furcsa képek jönnek ki… A lelkünk is ilyen tiszta kell legyen, mert másképpen nem tükrözzük vissza a jó Istent.”
Soha nem magát helyezte a középpontba. „László jól megértette, hogy nincs más dolga, mint segíteni másoknak. Segíteni és tisztának lenni, hogy jól tudjon segíteni. Hogy jól tudja a fényt átereszteni magán. Én úgy láttam, hogy a halála is olyan volt, mint az élete…” – fogalmazott a főpásztor. Azt is elmondta, hogy Orbán László sokat foglalkozott a KEL ügyeivel, és szenvedett attól, ha felszínes dolgokkal találkozott. Nagyon fontosnak látta lélekben mélyebbre vinni azokat a fiatalokat, akik vezetői szerepeket vállalnak. A táborok, találkozók főleg az ilyenfajta lelki töltekezést szolgálták
„Nekem lelkigyakorlat volt a négy hét”
A Pál József Csaba püspökkel való nyilvános beszélgetés második egységében a püspöki szinódusé, illetve az abból a helyi egyházakra, a fiatalok számára is kirajzolódó útra került a hangsúly. „A szinodalitásban úgy gondolom, nincs semmi újdonság. Az egész evangélium a szinodalitást hirdeti. Csak azért újdonság, mert hosszú ideig elfelejtettük ezt. És most újra elővesszük az evengélium lelkületét. A szinodalitás tanít közösen Istenre figyelni. Istenre, aki bennünk lakik. De nemcsak bennem, hanem benned is, ezért kell rád figyeljek, ezért kell meghallgassalak téged, hogy közösen megértsük, mit akar a jó Isten veled, velem és az egyházzal. A szinóduson alkalmazott Lélekben való beszélgetés azt jelenti, hogy a Lélekben vagyunk együtt. A Lélekben adom magam, nemcsak a szavaimat, hanem a szeretetemet, az érzelmemet is. Úgy vagyok jelen, hogy a Lélek teljesen lehetővé tegye azt, hogy odaadjam magam másnak. A pápa sokszor mondta, hogy a szinódus nem parlament, annak a Szentlélek a főszereplője.”
A szinódusi ülésszak megkezdése előtt minden résztvevő három napos lelkigyakorlaton vett részt, ahol már tanulták azt, hogy hogyan hallgassanak a Szentlélekre, aki mindnyájukban szólal. Aztán ismertette a szinódusi munkafolyamat három szakaszát, hangsúlyozva a beszélgetéseket moderáló facilitátor szerepét is. A felvetett témákról hárman-négyen mondtak véleményt, majd négy perc ima következett, és így tovább. Az egységet egy nagyobb csend zárta le.
„Nagyon nagy szeretettel kellett egymásra figyeljünk, mert a következő körben azt kellett elmondjuk, szintén négy percben, hogy mit tanultunk a többiektől. Vagy pedig mi váltott ki belőlünk ellenkezést. Utóbbi csak kétszer fordult elő a csoportunkban a négy hét alatt. Ez nagyon szép volt, segített abban, hogy érdeklődéssel nézzünk egymásra. Nem csak meghallgassuk, de tudjuk vissza is mondani a gondolatait. Ez nekem külön nagy élmény volt, mert a másikban is Jézust hallgathattam. Nekem lelkigyakorlat volt a négy hét. Az utolsó két napot kivéve nem is fáradtam el. A harmadik körben össze kellett gyűjtsük az előző beszélgetésünk fontos pontjait. A Szentlélek gyümölcsei közül az egyik az öröm. Amikor ezt a harmadik kört befejeztük, az az öröm volt bennünk, hogy mind benne vagyunk a megszületett közös gondolatokban. Sikerült úgy összefoglalni azt a sokat, hogy mégis benne voltunk. Aztán egy valaki, akit megválasztottunk magunk közül, a nagy általános gyűlésen felolvasta ezt az összefoglalót, amihez szintén hozzá lehetett szólni. És így mentünk lépésről-lépésre. Három-négy-öt napig tartott egy téma, utána jött a másik téma és így mentünk előre. Én azt tapasztaltam, hogy a szinodalitás egy életstílus, az egyháznak az életstílusa, amikor egymást szeretettel meg tudjuk hallgatni. Amikor meg tudjuk keresni a Szentlélek akaratát a másikon keresztül is. Még azt is mondhatnám, hogy a szinodalitás az a mód, ahogyan a keresztények keresztény dolgokról döntéseket hoznak. Így kell döntéseket hozzanak. Sokat kell gyakoroljuk, hogy ilyen stílusban legyünk együtt. Nekem ez egy nagy reménységet ad. Én egy ilyen egyházban akarok élni, egy ilyen egyháznak örülök, kívánok egy ilyen egyházat, ahol az emberek tényleg figyelnek egymásra, tényleg meghallgatják, tényleg szabadok arra, hogy a bizalom légkörében elmondják a gondolataikat. Nagy kegyelem, ha ez megvalósul. A szinóduson megvalósult” – fogalmazott Pál József Csaba.
A szinodális út az egyház igazi útja, így minden közösség útja is. „Ma kell elkezdenünk, hogy Jézussal teljen meg a szívünk. Ma kezdjük el meghallgatni a szomszédunkat, a házastársunkat, a barátunkat – mindvégig tisztelettel és szeretettel. Jézus ezért az életét is odaadta. Ha ez az elszántság megvan most bennünk, ezt elkezdjük most élni, nem holnap, akkor van remény, hogy megújult emberekből fog alakulni a jövő egyháztanácsa, a plébániák minden közössége. Akinek füle van, az hallja meg ezt, és kezdje el most élni. Én úgy gondolom, hogy ez nekem is szól. Én is minden nap újra kell kezdjem, és nagyon mélyről újrakezdjem. És ez nem mindig könnyű. Ott vannak a munkatársaim és ha én vagyok a püspök, vajon meg kellene mondjam, hogy mi hogyan legyen? Meg is mondhatom, de először meghallgatom őket. És van, amikor másként kell cselekedjek. Be kell lássam, hogy nem én vagyok a mindentudó, Isten a mindentudó. És Isten benned is szól, akkor is, ha én vagyok a püspök, és én hallgassalak meg téged! Ez nem azt jelenti, hogy a püspöknek nincs semmiféle szerepe. Neki megvan a nagyon fontos egységesítő szerepe, ugyanígy a püspöki karoknak is. És ez nem zárja ki azt, hogy egymást meghallgassuk. Nemcsak a püspök a püspököt, hanem mindenkit. Aztán azért van a lelkek megkülönböztetése, hogy azt elvégezzük és aszerint döntsünk” – mondta a temesvári főpásztor.
A beszélgetés második részében a hallgatói kérdések is helyet kaptak. Az egyetemisták – egyebek mellett – a személyes lelki kapaszkodóiról, a Máriához való kapcsolódásáról, az ökumenéről, a nemzetiségi és lelki kérdések kapcsolatáról is kérdezték. A beszélgetés végén a KEL pasztorális asszisztense, Lengyelfi Emőke kis ajándékkal kedveskedett a vendégnek.
Az idősödő püspök végig lendülettel és derűvel beszélt, az értékes tanúságtétel gondolatait ez is „hitelesítette” a fiatalok számára. Aztán kötetlenebb együttléttel folytatódott az est, az elhangzottak pedig – ahogyan egyik résztvevő bevallotta – „még órákon át tartó” beszélgetést (de talán beszélgetéseket) is ihlettek.
Ozsváth Judit
