Immár 58. alkalommal ünnepli a világegyház a társadalmi kommunikáció világnapját. Az alkalomból a gyulafehérvári főegyházmegyében 2024. május 12-én gyűjtést szerveznek a katolikus sajtó javára. Korábbi írásaink újraközlésével villantjuk fel az újságírás arcait, a munkát és szolgálatot, amit napról napra azért végzünk, hogy az Olvasóinkhoz minőségi tartalmat juttassunk el.
Habár a munkaköri leírásomban nem szerepel a szerzőink telefonos, e-mailes, nehezebb napokon épp hogy nem postagalambos üzenetekkel, telefonhívásokkal való írásra buzdítása, az idők során mégis időről időre szerves részét képezi a munkámnak.
Amikor a kétéves szülési szabadságom után úgymond visszatértem, fel is kuncogtam magamban, hogy ismét retteghetnek a gyanútlan ismerőseim, hisz már megint nem tudhatják, mikor írok rájuk egy jónak ígérkező program, esemény, akár jótékonysági akció során, hogy ugye, terveztek erről beszámolni a Vasárnap hasábjain is. Azért említem elsősorban az ismerőseimet, mert a közösségi oldalon hamarabb értesülök arról, milyen eseményeket tartanak, szerveznek, amiről szeretném, hogy az olvasók is értesüljenek. Leginkább az fog meg ezekben az eseményekben, programokban, amikor látom a szervezőkben, tervezőkben vagy a program kivitelezőjében a lelkesedést, azt, hogy mennyire szívvel-lélekkel foglalkoznak az adott dologgal. S külön öröm, hogy amikor hétfőn reggel még a reggeli kávé mellé telefonálok, írok, hogy ugye kapunk anyagot, akkor az esetek nagy százalékában hamar elkészül az anyag a sokszor még ki sem pihent hétvégi eseményről.
Vannak szerzőink, akiket személyesen is ismerek, tudom, mivel foglalkoznak, s látom, mire érdemes figyelni. Vannak olyan szerzőink is, akikkel habár soha nem találkoztunk személyesen, írásban, Facebook-képről, hangról úgymond ismerjük egymást. S van a következő kategória, akiket nem is ismerek, ők sem ismernek engem. Ilyenkor egy mélyebb, nagyobb levegőt vesz az ember lánya, mielőtt tárcsázna egy számot, akinek a tulajdonosa lehet, hogy nem is olvasta még soha a Vasárnapot. Mindig öröm, hogy ennek ellenére készségesen segítenek, nyilatkoznak, küldik a szükséges fotót, ha kell, azonnal, mert ugye, főként, ha lapzárta van, diszkréten sürgetni kell az alanyt.
Sok esetben csodálom az emberek elhivatottságát, tettrekészségét, lelkesedését. Elhivatottságukat azért is, mert van, aki csak például munka után vagy hétvégén ér rá az adott projektről, munkáról beszélni velem, de készségesen teszi, sosem azt nézve, hogy ő szombaton abban az egy órában akár pihenhetne is. S megjegyzem, akkor sem neheztelnek, ha le kell tennem a telefont, ameddig a síró kisfiam megvigasztalom, s utána újult erővel folytathatjuk a munkát – erre is volt példa az elmúlt héten is. Külön emelném ki az állandó szerzőinket, akiknek a nagy részét szintén nem ismerem személyesen, de az évek alatt számomra valahogy mégis ismerősökké váltak, s lassan már érzi az ember, hogy az adott szerzőnek melyik téma tetszik igazán, s melyik előtt nyel egy nagyot, mielőtt azt mondja: legyen.
A munkámnak ez a része mindig kibillent a komfortzónámból, mindig kihívás, ennek ellenére mindig jólesik így is szélesíteni látókörünket (azért a többes szám, mert nem csak az én oldalam, az én anyagom, hisz csapatban dolgozunk). „Csodálkozva nyisd ki szemed arra, amit látni fogsz, hagyd, hogy a dolgok frissessége és életereje megtöltse kezedet…” – idézi Ferenc pápa a társadalmi kommunikáció 55. világnapjára írt üzenetében Boldog Manuel Lozano Garrido újságírót, akinek a mondata ma is inspiráló lehet sokunk számára.
Az írás megjelent a Vasárnap 2021/20-as száma Fókusz-összeállításának részeként.
