2020-ban kezdődött a hosszú távú túrázás iránti lelkesedésem, és azóta is töretlenül tart. Abban az évben lettem harmincéves, és a legjobb barátnőmmel, Annával is akkor ünnepeltük a barátságunk tizenötödik évfordulóját – szerettünk volna ennek örömére valahova közösen elutazni, de az országból a lezárások miatt nem mehettünk ki, így belföldi alternatívában gondolkodtunk. Két külön irányból jutottunk végül ugyanahhoz az ötlethez: menjünk el pár napot gyalogolni a hazai Via Transilvanicára.
Ez volt az első ilyen jellegű utam, ahol négy napig reggel keltem, ettem, gyalogoltam, beértem a szállásra, aludtam és reggel ismét útnak indultam. Amikor haza kellett indulni, azt éreztem, hogy még csak most jöttem bele, mennék tovább is – így aztán rá két évre már hosszabb távot és nehezebb terepet céloztunk meg Annával. Időközben kezdtem kíváncsi lenni arra, hogy milyen utakon gyalogolhatnék külföldön, így indultam el 2022-ben Portóból Santiago de Compostelába a portugál Caminón.
2023 tavaszán újabb tizenkét napot sikerült teljesíteni a Via Transilvanicából és ősszel hat hetet gyalogoltam Franciaországból Finisterréig, az északi Camino és a Camino Primitivo útvonalakon keresztül. Idén, három hét múlva ismét a Via Transilvanicán lesz a sor – most már úgy érzem, hogy félévente szükségem van erre a lelassulásra. Sok gazdagságot, számos megtapasztalást hoznak ezek a napok magukkal, s valahogy stabilabb irányt adnak a mindennapjaimnak is.
Tanulok az úton magamról: arról, hogy mennyit bírok cipelni, mi az a minimum felszerelés, amivel még felkészültnek tudom érezni magam, mekkora távot tudok teljesíteni, mennyi ennivalóra van szükségem, mennyi pihenést kell a napjaimba beiktatnom? Ha másokkal gyalogolok együtt, akkor tanulom azt, hogy mikor van szükségem egyedüllétre, mikor esik jól mások társasága, mikor alkalmazkodom, mikor és hogyan húzom meg a határaimat, hogyan kérek segítséget és mennyire tudok és másnak a segítségére lenni?
Ugyanakkor ott vannak a mély belső folyamatok, melyekre még sok idő után is tisztán emlékszem: a hosszú és nehéz kaptatók, amikor belső erőforrásokat kell magamban megtalálnom, a napokig, szüntelenül tartó esőzések, amikor másnap reggel is útnak kell indulni, a döntéseimben való átmeneti kételkedés, mígnem aztán mégis megerősítést nyerek afelől, hogy jó úton vagyok. Emlékezetes időnként a bizonytalanság miatti aggodalom és aztán a megnyugvás, hogy minden kialakult.
Több napon keresztül tartó gyaloglás során azt tapasztalom, hogy a természeten kereszetül a jó Istenhez is közelebb kerülök. Ritkán vagyok annyira kitéve a természet és az időjárás változásainak, mint amikor csupán egy hátizsák társaságában róvom a kilométereket – befolyásolja a haladásomat a szél iránya és erőssége, az eső, a sáros, elázott terep, az emelkedők szöge és hossza. Számtalan kihívást kell egy gyalogos túrázónak teljesítenie, ám azt érzem, a jó Isten mindenért kárpótol: ha szeles az idő, gyakran az esőfelhőket is hamar odébb fújja szél, és kisüt a nap, eső után gyakran látok szivárványt, a dagonyaszakaszok végén megkönnyebbülve lépek az aszfaltra, amit alapjáraton nem szeretek annyira, a hosszas emelkedők és nagy szintkülönbségek után olyan panoráma fogad, amitől a lélegzetem is eláll. Közelről csodálhatom meg a teremtés megannyi csodáját, s rettentő hálát érzek minden forrásért, ahol újratölthetem a kulacsom, minden fáért, mely árnyékot ad, minden virágért, melyben egy-egy pihenő alkalmával gyönyörködhetek.
Vannak viszont olyan napok is, amikor a gyaloglás különösen küzdelmes – néha a térdig érő hó, néha a nagy szintkülönbségek miatt, máskor pedig csak az embernek van rossz napja, amikor úgy érzi, hogy semmi sem sikerül. Nekem két éve volt a Via Transilvanicán egy ilyen napom, amire most is élesen emlékszem: alig fél órája gyalogoltam, s bár az aznapi terep nem volt kimondottan nehéz, valahogy nagyon lassan fogytak a kilométerek. Éreztem, hogy ez így nem lesz jó, nagyon messze van még az aznapi szálláshely, muszáj lesz valahogy ezen a nehéz pillanaton túllendülnöm, hogy célba érjek – ekkor pillantottam meg egy kerítés mögött egy húsvéti dísztojásokkal feldíszített bokrot. Ezt látva, eszembe jutott, hogy éppen az ortodox nagyhét van, sőt, nagypéntek – nagypéntek, amikor Jézus keresztútjára emlékezünk. Lehet, hogy Jézus pont most, velem párhuzamosan viszi a nehéz keresztet és alázattal tűri a sorsát –, mi akkor hát nekem a nyolckilós hátizsákom, az igazából nem is teher! Ez a felismerés akkora erőt és löketet adott, hogy onnantól fogva teljesen más sebességre kapcsoltam, bár aznap is számos kihívást kellett legyűrnünk: volt térdig érő hó, rosszul és hiányosan jelzett útszakasz, éles szél a gerincen és egy idő után már teljesen beázott a bakancsunk is. Az viszont, hogy a fókuszomat másra tudtam helyezni, átkeretezte a teljes napomat.
A Camino útvonalakban nagyon szeretem azt, hogy mindenféle országokból érkező, változatos hátterű és múltú emberekkel hoz össze a gyaloglás, mindenkitől tanulok valamit. Megmosolyogtató, ahogy többedik találkozáskor már elindul egy-egy tartalmas beszélgetés, ahogy örvendünk, amikor egy-egy szálláshelyen ismét összefutunk valakivel, akit már napok óta szem elől tévesztettünk, ahogy a kezdetben idegenek a napok elteltével csapattársak lesznek, olyanokká, akikkel a jó és nehéz pillanatokban is osztozunk. Ezek a találkozások elfogadásra, nyitottságra és őszinteségre tanítanak, ugyankkor az emberek által megannyi kultúrát, hagyományt is közelebb hoznak.
Hálás vagyok ezekért a találkozásokért, minden kilométerért, minden kihívásért, amit a gyaloglások alkalmával kaptam, mert általuk alakultam a legtöbbet. Bíztatok mindenkit, aki kicsit is gondolkodik egy túra- vagy zarándokútvonalon, hogy vágjon bele! Hatalmas kaland és külső-belső utazás ez, mely új rálátást ad az életre és talán az igazán fontos dolgokat is segít jobban meglátni, jobban megbecsülni. Maxim Orsolya
Az írás megjelent a Vasárnap 2023/15. lapszámában, az Amikor előkerül a túrabakancs című összeállítás részeként.
